Egy hatalmas, sűrű erdőben, egy nagy, öreg fenyőtörzsekből épült házban élt a szürke farkas, János Szürkoldal. Azért hívták így, mert az egyik oldala szürke volt. Ő volt a legfőbb az erdőben, és minden állat tisztelte és hallgatott rá.
Amikor valami baj történt az erdőben, János Szürkoldal mindig megtalálta a helyes megoldást, ezért sokan jöttek hozzá tanácsért. Hol a Mókusanya szaladt be panaszkodni a semmirekellő fiára, hol a Kígyóné kúszott be elmesélni, hogy a szomszédja bántja.
Vagy csörgött a telefon:
János Szürkoldal, szükségem van a tanácsodra! Új házat akarok építeni magamnak, nem tudnál tanácsolni, hol lehet jó ágakat szerezni?
Kiáltotta a vonal másik végén a Vaddisznó.
És nem maradt más Szürkoldalnak, mint helyes útra terelni a Mókus fiát, hosszú beszélgetéseket folytatni Kígyóné szomszédjával, és végigtelefonálni az összes boltot, ahol erős ágakat lehet vásárolni a Vaddisznó házához.
De egy szép reggelen, amikor ragyogóan sütött a nap, amikor csengve énekeltek a madarak, olyan szomorúság fogta el a Farkast, hogy kikapcsolta a telefont, szorosan bezárta a ház ajtaját, elővette régi vándorpipáját és rágyújtott. És kezdte felidézni fiatal éveit, amikor egészséges, erős és fiatal volt.
Volt Szürkoldalnak egy elválaszthatatlan barátja — Barnoldal Farkas. Gyerekkoruk óta egy erdőben éltek és "egy húron pendültek". Sok érdekes történet esett velük, hol csak nem jártak, és mit csak nem láttak.
És mennyi vicces eset történt velük — mind el sem lehet mesélni. Ül Szürkoldal Farkas, szívja a pipáját, és felidéz egy ilyen vicces történetet. Kinek vicces, kinek meg szomorú.
Elhatározták mindkét barát, hogy a Mókus odújából diókat lopnak. Felmászott Barnoldal a fára, felért a csúcsig, tele zsebekkel dióval, de lefelé nem tud lemászni. Egész éjjel a fán ült, Szürkoldal pedig a fa alatt ült és félt szólni az anyjának, mert mindketten "alaposan megkapták volna". Az anyáik szigorú farkasok voltak.
Akkor a Hód segített nekik — az öreg tűzoltó. Elszaggatta az ingét, eltépte a nadrágját, amikor Barnoldalat lehozta a fáról. Hálából a barátok elhatározták, hogy segítenek a Hódnak kertet ültetni. Reggel jöttek, felásták az ágyásokat, amíg a tűzoltó magokért ment. Látják — a padon a kert mentén gyökerek fekszenek.
Hát biztos elfelejtette az öreg tűzoltó ezeket a magokat! Mi pedig jót teszünk neki — elültetjük őket a kert körül, hadd nőjenek és hozzanak termést.
Elhatározták, hogy segítenek Barnoldal és Szürkoldal a Hódnak.
Fél hónap múlva pedig odafutott hozzájuk a tűzoltó és kiabál:
Én leszedtelek benneteket a fáról, megmentettem az életeteket, ti meg tele gyomosítottátok a kertemet, mégpedig olyannal, amit egyetlen kapával sem lehet kigyomlálni és egyetlen baltával sem lehet kivágni! Most ott már semmi más nem nő, csak ez a haszontalan fű! Hiába görnyedtem és ültettem zöldségeket, minden kárba veszett a ti "segítségetektől"!
És volt még egy vicces eset, amikor az elválaszthatatlan barátok, Szürkoldal és Barnoldal, az erdőt őrizték a favágóktól. Több csapat védelmező volt a határon. És ott Szürkoldal szakács volt. Egyszer egy tele fazék kását főzött, és cukor helyett sót tett bele, és nem egy csipetnyit, hanem öt egészet. Összekeverte.
És mindenki csendben evett, és úgy tettek, mintha finom lenne. Azért, mert Barnoldal — az elválaszthatatlan barát, megparancsolta mindenkinek, hogy hallgassanak és dicsérjék a kását, hogy Szürkoldalat ne büntessék meg, és ne zárják "sipkába".
Annyira elálmodozott János Szürkoldal, elterülve a fotelben, hogy az ajtón kopogás megijesztette.
Na tessék, kezdődik! Kit hozott megint hozzám a tanácsért!
Kinyitotta Szürkoldal az ajtót és a küszöbön látta, soha nem találnátok ki kit — János Barnoldalat! Ő is rettenetesen hiányzott a barátja és elhatározta, hogy meglátogatja.
