Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony.
Hátha megkérném az öregasszonyt, süssön nekem gombócot.
Gondolta az öregember, azonnal felpattant a padról, és lyukas csizmáival csoszogva elvánszorgott a házikóhoz.
Hangosan becsapta az ajtót, a rozoga falak megremegtek, de az öregasszony nem reagált – éppen egy újabb szintet teljesített a "Koscejt a Mágneshez" játékban. Koscej nem akart odatapadni, és az öregasszony már kezdett dühös lenni. Az öregember azonnal felmérte a helyzetet, megértette, hogy most őt fogják kinevezni a kudarcok fő okának, de úgy döntött, nem hátrál meg.
Hallod-e, öregasszony, nem süthetnénk-e gombócot?
Kezdte bátortalanul, lelke mélyén remélve, hogy nem hallja meg, és minden rendben lesz.
De az öregasszony meghallotta, és a képernyőtől elszakadva meglepően nyugodtan reagált:
Te meg mit beszélsz, öregem, milyen gombócot? Ez technikailag lehetetlen. Hol szerzek én megfelelő lisztet? Amennyire emlékszem a receptre, azt a kamrából kell kikaparni és a padlásról lesöpörni. Van neked kamrád, vagy véletlenül előkerült egy padlásod? Hát te biztos nem is tudod, mi az, mert kicsi a látókröd, mivel nem tudsz Google-t használni! Szóval egyezz bele egy kis tortába, és ne számíts valami nagyra, ugye, nincs annyi élelmiszer a pincében, mint a Tescóban!
Az öregember sokadszor csodálkozott felesége technikai felkészültségén, és örömmel beleegyezett a tortába. Az öregasszony fürgén felkapta magát és beviharzott a konyhába. Ott a szekrénytől az asztalig, az asztaltól a tűzhelyig rohangált, és hamarosan finom illat töltötte be a levegőt, zúgni kezdett a mixer, fehér vaníliás hab csapott fel.
A torta remekül sikerült. Kicsi ugyan, de igen csábító.
Hadd átitatódjon.
Mondta az öregasszony, elégedetten szemlélve munkája gyümölcsét.
Az ablakpárkányra tette a tortát, és újra belemerült az elektronikus játékok édes világába, továbbra is kitartóan próbálva Koscejt a mágneshez vonzani. Az öregembernek csak annyi maradt, hogy az öregasszony virágos köntösbe bújtatott hátát bámulva hallgassa a harci kiáltásokat, amelyeket időről időre hallatott forrón szeretett felesége. Hamarosan végleg unatkozni kezdett, és elszendergett a fotelban az öregasszony felkiáltásaira.
A torta az ablakpárkányon átitatódott, életre kelt, oldalára billent a krém nélküli oldalára, leesett a fűre az ablak alatt, egy kicsit ott feküdt, majd elgurult az ösvényen.
Alig gurult el egy kicsit, amikor látta, hogy valami ugrál felé. Közelebbről szemügyre véve az ugráló tárgy élő nyúlnak bizonyult.
A nyúl meglepetésében meg is torpant, látva a tortát, amint az ösvényen gurul.
Hé te, cukrászati csoda, hova gurulsz, állj meg, megeszlek!
Még mit nem, álmodozol! Túl sok mesét olvastál! A napon feküdtem, átitatódtam, kipihenten az ablakpárkányról legurultam, az ösvényen elindultam. Az öregembert gyorsan elaltatám, az öregasszonyt az internetben elmerítém. Te pedig, Nyúl, egyáltalán nem vagy akadály.
Amíg a Nyúl a füleivel mozgott, próbálva megérteni a hallottakat – valamit az öregasszonyról nem egészen értett –, a Torta surr, és eltűnt a tuskó mögött.
Gurul a Torta tovább. Látja, megint valaki közeledik előtte. Egy nagyobb alak, mint a nyúl volt. Nahát! Ez a Farkas!
Megőrülök, régen gombócoktól nem volt nyugtom, most meg torták gurulnak a lábam alatt. Megkóstoljam talán?
Engem akarsz megkóstolni, Szürke?
Mit kérdezel, itt úgysem látok mást, ami ehető lenne.
Még gondolni se merj rá! Annyi koleszterin van bennem, hogy még az öregasszony és az öregember is meggondolta, hogy megegyen! Nem akartak idő előtt meghalni. Egyszerűen kidobtak az ablakon, hát elgurultam, mi mást tehettem volna?
A Farkas elgondolkodott.
Talán egy darabka? Egy kicsitől nem lesz semmi baj? – mondta félénken.
Hallod-e, Szürke, téged az élet semmire sem tanított meg. A farkad már régen megnőtt? A téli horgászat után a Rókával?
Nem várva meg, amíg a Farkas befejezi a farka tapogatását, a Torta elővigyázatosan legurult egy fűvel benőtt gödörbe.
Amikor a Torta kigurult a gödörből, a Nap már lenyugodott, és a tisztáson, hasát az utolsó, már nem égető sugaraknak kitéve, ott feküdt a Medve. A Torta egy kicsit rosszul számolt, és egyenesen az oldalának ütközött. Persze időben sikerült elugrani, és a Medve nem tudta mancsával elkapni.
Mi ez? Torta? A Róka küldött neked ajándékba?
Persze, küldene! Én itt sebességre edzek! Te pedig útban vagy. Elterülsz, mint az állatkertben. Itt nincsenek egyedi ketrecek!
Ne haragudj, ha edzesz, hát edzél! Én már feláll ok, már el is megyek. Gyerünk, gurulj, ha látod a Rókát, üdvözlöm.
Jóindulatúan motyogta a Medve.
A Torta elnevette magát a medve egyszerűségén, és továbbgurult. A nap lenyugodott, és az erdőt alkony borította. A Torta nem vette észre, hogy valaki hátulról odalopakodott hozzá.
Kitűnő! Varázslatos! Csodálatos! Torta az ösvényen!
Ez a Róka hangja volt.
Neked, Vörös, a Medve üdvözletét küldi.
Mit motyogsz ott? Semmit sem hallok. Gyere közelebb ide. Ne félj, nekem cukorbetegségem van, túl sok gombócot ettem. Szóval termékként nem érdekel, nem vonzol, érted? Gyerünk, mozgasd azokat a krémes lapjaidat! Nincs időm üdvözleteket fogadni tőled, a Farkas vár a tyúkólnál!
De nem is vár!
visította örömmel a Torta, odagurulva a Rókához.
Nem is vár, az ösvényen sétál, szóval te magad intézd el a tyúkokkal…
A Torta nem tudta befejezni. A Róka lejjebb hajolt, nagyra nyitotta a száját, és a Torta még csak fel sem fogta, hogy már nem az ösvényen gurul, hanem a Róka nyelőcsövében halad.
Így nem maradt ideje elgondolkodni azon sem, hogy mire vezet a túlzott vágy, hogy az ember megmutassa tájékozottságát.
