Egy kicsi városi ház padlásán élt egy igazi macskacsalád. Az apa – egy nagy, pocakos macska rózsaszín orral. A szőre fekete-fekete, egyetlen fehér folt sem volt rajta. Ezért az udvar gyerekei Szénnek nevezték el.
Az anya – gyönyörű, hosszú szőrű fehér macska. Senki sem tudta, hogyan kerülhetett az utcára. Pletykák keringtek arról, hogy ő maga szökött meg az otthonából, amikor meglátta Szént. Ez volt a szerelem első látásra. Az anyamacskát mindenki Hónak hívta. Szénnek és Hónak pedig kilenc aranyos kiscicája született.
Kilenc apróság teljesen különböző szőrzettel. Az egyiknek fekete szőre volt, csak a mancsai voltak fehérek, a másiknak fehér a feje, de a teste teljesen fekete. Egyeseknek foltjai, másoknak még mintázatai is voltak. De a legtöbb házlakó Kupit szerette meg.
"Miért Kupi? Honnan ez a furcsa név?" – kérdezhetik. A lényeg az, hogy a kisfiú teljesen fekete volt, de a hátán egy nagy fehér folt díszlett szív alakban. Az orra rózsaszín, a szeme zöld. Ezért nevezték el Kupidó után – Kupinak.
Az udvar gyerekei szeretően simogatták a kicsit. Valaki azt is kitalálta, hogy ha Kupi odalép és megdörgölőzik rád – az azt jelenti, hogy Kupidó téged választott, és hamarosan megtalálod a szerelmedet.
Kupi kíváncsi, de szégyenlős cicafiú volt. Ritkán játszott másokkal, csak testvéreivel. Az általános üldözésben szinte mindig utolsónak érkezett. Nem azért, mert lassan futott, hanem mert nem akart nyerni.
Valahányszor valaki nyert ebben a játékban, az udvar összes macskája összegyűlt és hangosan nyávogva gratulált a győztesnek. Kupi nem szerette ezt a figyelmet, és nem is törekedett rá. Teljesen elég volt számára a gyerekek lelkes tekintete, amikor a szőrzete csodálták.
A cicák nyár végén születtek. Számukra a világ zöld fű és örök nap, pocsolyázás és pillangóvadászat. A kiscicák még nem láttak más évszakot. Augusztus elmúlt, és megérkezett az első ősz.
Szén és Hó mindent megtett, hogy felmelegítsék a padlást. Tudták, hogy az ősz hideg és csípős. Hogy a nap nem mindig ragyog fényesen, és egyre gyakrabban takarják majd be a felhők. Az eső sem olyan vidám és várt, mint nyáron. A macskák számára az ősz nehéz időszak volt, amikor nehezebb volt élelmiszert szerezni és megtartani a meleget a házban.
A kiscicák még nem ismerték ezeket a nehézségeket, és az ősz érkezése varázslatos álomnak tűnt számukra. Kupi nagyon meglepődött, amikor egyik reggel a szokásos zöld fák helyett sárga, piros és bordó fákat talált. Mintha valaki élénk festékkel festette volna be a leveleket, miközben mindenki aludt.
A cicafiú kiment sétálni az utcára. Gyakran ment egyedül. Egyáltalán nem félt, mert az udvarban ismert minden kutyát. A gyerekek pedig soha nem bántották. Tudta, honnan jöhet egy autó, hol lehet valamit enni, és hova jobb nem menni.
Kupi szokás szerint sétált a szokásos útvonalon a fák között, amikor hirtelen egy repülő juharlevél keltette fel a figyelmét. Kupinak úgy tűnt, hogy ez egy szokatlan őszi pillangó. Meg akarta fogni, hogy jobban megtekinthesse, amikor fújt a szél, és a levél elrepült. Kupi nagyon szomorú lett, hiszen ügyes volt és magasan tudott ugrálni.
Általában könnyű volt számára pillangót fogni, de ezúttal nem sikerült. Ismét fújt a szél, és Kupi háta mögül több színes levél repült ki. Felélénkült és utánuk szaladt. Az egyik levél piros volt, a másik még zöld. Kupi úgy döntött, hogy a piros levél után szalad.
Elszaladt a parkoló autók mellett, és látta, hogy a levél az aszfaltra esett. Éppen készült az utolsó ugrásra, amikor a szél új lökése felkapta a levelet és körbecsavarta. Kupi ismét üldözésbe kezdett. Futott a levél után, nem figyelve semmire. A levél hol esett, hol repült ismét, és még jobban felizgatta a cicafiút.
Kupi nem vette észre, hogy átfutott az ismerős játszótéren, majd a futballpályán, az üzleteken, az orvosi rendelőn, ismeretlen házakon. Elég messzire szaladt, és hirtelen azt találta, hogy teljesen kimerült egy ismeretlen udvarban, magas-magas lakóházak között. Ott végül utolérte a zsákmányt. A cicafiú nagyon szomorú lett, amikor rájött, hogy nem pillangót vadászott, hanem egy közönséges levelet, bár olyan szokatlan színű.
A szél erősebben fújt, és megkezdődött Kupi élete első lehullott levelei. A levelek furcsán táncoltak a légáramlatokban, egyre több és több lett belőlük. Ez egy hihetetlen látvány volt! Kupi még olyan kicsi cicafiú volt, hogy ez a kis lehullás elég volt ahhoz, hogy fejjel betemesse a levelek. Rózsaszín orrát dugta ki a levelek halmaza alól, majd az egyik füléhez, és meghallgatózott.
Úgy tűnt neki, hogy kicsi macskamancok kopognak valahol nagyon közel. Kupi azt gondolta, hogy ez az egyik testvére vagy nővére, és úgy döntött, hogy váratlanul kiugrik a búvóhelyéről. Amikor a mancsok hangja nagyon közel lett, Kupi erősen megtolódott és hangos, harcias "Nyáv!" -al kiugrott.
Kiderült, hogy egy kicsi vörös, puha macska ment el mellette. Nem ismerte Kupit, és amikor valami kiugrott a levelek halmazából, nagyon megijedt és becsapódott a legközelebbi autó alá.
Ki vagy te? – kérdezte meglepetten a tréfálkozó.
De senki sem válaszolt neki. Kupi halkan odalépett az autóhoz és benézett alá, de nem sietett közelebb menni.
Miért bújsz oda? Nem vagyok gonosz kutya, csak szerettem volna tréfálkodni. Azt hittem, valaki az enyéimből – mondta vidáman a cicafiú.
Az enyéiből? – csipogott egy vékony hangocska az autó alól.
Az én családomból. Nem ebből az udvarból vagyok. Őszintén szólva, nem is tudom, hogyan kerültem ide.
A macska óvatosan kicsúszott az autó alól és gondosan kezdte nyalogatni a mancsait.
Megijedtél. Én Lóra vagyok. Nem messze innen lakom – mondta valami csodálatos gyöngédséggel a hangjában. Mintha a félelem nyoma sem maradt volna.
Bocsáss meg, nem akartam megijedíteni. Pontosabban akartam, de nem téged. Szóval, kérlek, bocsáss meg. Tudod, hogyan juthatok abba az udvarba, ahol kicsi házak vannak?
Az a kis udvar a futballpálya mellett? Igen, tudom, hogyan lehet oda jutni.
Kérlek, segíts nekem megtalálni az utat haza. Majd bemutatlak a családomnak.
Jó, gyerünk.
Lóra és Kupi hazafelé indultak. Az úton a cicafiú elmesélte, hogyan tévesztette össze a juharlevelet egy szép pillangóval. Lóra nem nevetett. Természetesen tudta, mi az az ősz, mivel egy kicsit idősebb volt Kupinál, de neki is tetszett az "őszi pillangók" után szaladni.
Amikor a cicák megérkeztek a házhoz, meglátták Kupi aggódó anyját és apját. Kiderült, hogy már régóta keresi az egész macskacsalád. Kupi bocsánatot kért, és bemutatta szüleinak és testvéreinek az új ismerősét. Lóra örült, hogy látta a többi cicafiút. Miután megismerkedett mindegyikkel, azt mondta Kupinak:
Neked nagy családod van – ez nagyszerű – úgy tűnt, hogy Lóra egy kicsit szomorúan beszél.
Igen, és neked nincs? – Kupi még azt sem sejtette, hogy valaki nem olyan hatalmas családban él, mint ő.
Nem, csak én és az anyám élünk egyedül egy nagy lakóházban. Van gazdám, gondoskodnak rólunk, de hiányoznak a barátaim.
Szóval te házimacska vagy? – Kupi szeme szélesre nyílt a meglepetéstől.
Igen, de engem hagynak egyedül sétálni. Amikor vissza akarok térni – csak nyávogni kell az ablaknál.
Nagyszerű! – mondta lenyűgözve a cicafiú.
Nagyszerű – ilyen nagy családod van. Az összes testvéremet és nővéremet különböző házakba adták. Még azt sem tudom, hol vannak most – úgy tűnt, még egy kicsit, és Lóra sírni fog.
Ne szomorkodjál! Szeretnél minden nap hozzánk jönni játszani? Mi is olyanok leszünk, mint a testvéreid és nővéreid! – javasolta vidáman Kupi.
Lehet? – kérdezte félénken.
Persze lehet! – örültek, és Kupi odalépett Lórához és megcsókolta a nedves orrát.
Ó... – zavarba jött.
Lóra felemelte puha, bozontos mancsát és megérintette Kupit:
Te vagy az, aki üldöz! – mondta, és fejjel bevetette magát a levelek halmazába.
Ó, így van! – kiáltott utána Kupi.
A szél felemelte az elhullott leveleket és ismét körbecsavarta. A cicák futottak, üldözték egymást és az őszi levelekben fetrengtek. Így egy kicsi piros "őszi pillangó" segített a fiatal, szégyenlős cicafiúnak egy új barátot találni.
És ki tudja, talán egyszer Kupi és Lóra maguk lesznek majd apa és anya egy tucat különböző színű, puha cicafiúnak, és mindegyiknek a hátán egy szív alakú folt fog díszleni.
