Egy meleg nyári napon, amikor a levegő tele volt fűszagokkal és virágok illatával, sétált a kis szürke Zsófi egérke az erdő szélén. Virágokat szedett egy csokorba, amikor hirtelen egy búzakalászt pillantott meg az úton.
Felvette Zsófi egérke, megnézte, és látta, hogy tele van telt, aranyszínű szemekkel, a száráig egészen a csúcsáig. A kis egérke a virágokkal együtt vitte a lyukába, amely az erdőszél másik végében volt. Megy ő, a kalász súlya alatt meggörnyedve, amikor szembe jön vele Hosszúfülű, a gyáva nyuszi.
Megnézte, hogyan erőlködik az egérke, és azt mondja:
Hé, Zsófi egérke, minek neked ez a nehéz kalász? Ne vidd, ne fáraszd magad! Dobd el!
Zsófi rosszalló pillantást vetett Hosszúfülűre és azt mondja:
Nem, nem hagyom el a kalászt, nem dobom ki, még nagyon jól fog jönni.
És ment tovább a nem könnyű terhével. Megy, csak megy, és egyszer csak látja, hogy egy magas, ágaskodó fenyőn Bolyhosfarkú mókus ül, diót és tobozokat rág.
A mókuska is meglátta Zsófit és azt mondja:
Egérke, a kalász olyan nehéz, olyan nagy, biztos nehéz neked vinni, dobd el, akkor könnyebb lesz menni.
Nem, nem dobom el.
Mondta az egérke fáradt hangon, és ment tovább az útján a hangulatos lyuka felé. Sokáig még ment a kis Zsófi az erdőszélen, elfáradt. Bement a lyukába, egy kicsit megpihent, fogott egy speciális cséplőeszközt, kicsépelte a kalászt, és minden szem kihullott belőle.
Átszitálta őket, beleöntötte a malomba, megőrölte a szemeket — lett belőle liszt. A liszt fehér-fehér lett Zsófinál, puha-puha. Vett egy marék vajat, tojást, cukrot és tésztát gyúrt. Befűtötte az egérke a kemencét, megsütött a tésztából pogácsákat különböző töltelékekkel: málnával, dióval, gombával, sajttal…
A pogácsák pirosra sültek, appetitosak és illatosak lettek. Az illat az egész erdőben érezhető volt. Aztán Zsófi egérke erdei füvekből teát főzött, megterítette az asztalt és vendégségbe hívta Hosszúfülű nyuszit és Bolyhosfarkú mókuskát.
Nagyon meglepődtek:
Zsófi, honnan ezek a finomságok?
Hát mind abból a kalászból.
Válaszolta nekik az egérke.
Dolgoztam, nem lustálkodtam, és a pogácsák az én munkám eredménye. Kóstoljátok meg és gondolkodjatok el jól, emlékezzetek vissza, hogyan próbáltatok lebeszélni arról, hogy feladjam az értékes kalászt, amely nélkül nem készültek volna el ezek a finom és illatos pogácsák.
A kis egérke szavaiban nagy bölcsesség rejlett arról, hogy minden munka megjutalmaztatik és soha nem hiábavaló. És különösen értékes az, amit maga csinált valaki, a saját kezével és igyekezetével.
