Élt egyszer egy kislány, akit Lizának hívtak. Az édesanyjával és az édesapjával élt. Velük élt a nagymama is, aki nagyon szeretett mesét olvasni az unokájának — szépeket és varázslatosakat. Liza szobájában rengeteg kis szekrény volt, mindegyikben sok könyv.
Liza nagyon kedves kislány volt. És minden rendben is lett volna, ha nincs egy nagy baj — a szemei nem láttak, vakon született. De ennek a szerencsétlenségnek ellenére hitt a csodákban, és nagyon gyakran álmodozott. Volt egy titkos álma — legalább rövid időre, legalább egyszer látni az anyukáját, az apukáját és a nagymamáját — az egész családot.
Egy este, mint általában, Liza lefeküdt aludni. A nagymama felolvasott neki egy esti mesét, betakarta az unokáját, megcsókolta, és jó éjszakát kívánt neki. Liza mélyen elaludt.
És hirtelen az egész szoba ragyogó fénysugarak fényében úszott, a szobában olyan világos lett, mintha nappal lenne. Ez a Mese jött el a kislányhoz látogatóba, és megvilágította a szobáját egy varázslatos lámpással.
Finoman megérintette Liza vállát, és azt mondta:
Kelj fel, Lizácska, mennünk kell!
Hogy? És hová megyünk, és hogyan? Én nem látok semmit!
Csodálkozott Liza.
Hát nem szeretnél látni kezdeni?
Persze, hogy szeretnék! A legfőbb vágyam — látni az anyukámat, az apukámat és a nagymamámat! De lehetséges ez egyáltalán?
Minden lehetséges, csak nagyon erősen akarni kell! Repüljünk!
Min fogunk repülni?
Hát például ezen!
A Mese egy játék felé mutatott — egy rózsaszín egyszarvú felé, amit a kislány születésnapjára az apukája ajándékozott. A Mese megérintette a játékot a varázslatos lámpásával, és az egyszarvú életre kelt. Megcsapta a szárnyait, felkapta Lizát és a Mesét, és felszállt a magasba.
Az éjszakai égen repültek, körülöttük csillagok ragyogtak, és a hold világította meg az útjukat.
És végre megérkeztek a Holdra. Előttük egy gyönyörű palota állt arany ablakokkal. A palotát egy csodálatos kert vette körül, ahol különféle virágok nyíltak, és élénk színes, hosszú farkú madarak repkedtek. Az egyszarvú nekiiramodott füvet csipegetni, mert nagyon megéhezett. Liza elszaladt virágokat szagolgatni. A Mese pedig leült egy tuskóra, és elkezdett keresni valamit a varázslatos könyvben.
Liza odafutott a Meséhez, és megkérdezte:
Mit keresel ott?
Varázslatos sorokat akarok találni, amelyek segítenek visszaadni a látásodat.
Válaszolta a Mese.
Sokáig lapozgatta oldal oldalról, és hirtelen felkiáltott:
Megtaláltam! Meg kell várnod a reggelt, és hajnalban meg kell mosakodnod az összes virág holdharmatos cseppjeivel. A holdharmat varázslatos, és a szemeid látni fognak. Végre meglátod az anyukádat, az apukádat és a nagymamádat.
Fordult a Mese Lizához.
Liza alig várta a reggelt, és egész éjjel nem hunyta le a szemét.
Elérkezett a reggel, a Holdon elkezdtek ébredezni a madárkák, és csengő dalaikat énekelni. Kinyíltak a gyönyörű virágok, és a szirmaikon megcsillant a harmat.
Liza minden virághoz odament, összegyűjtötte a harmatot egy kristálypohárba, és megmosta a szemeit. És hirtelen fény árasztotta el a környéket, maga előtt meglátta a Mesét — egy gyönyörű, csodálatos lányt hosszú, hullámos, aranyszínű hajjal.
Tényleg látok! Körülöttem annyi érdekes, csodálatos és szép dolog van! Tényleg nem álom ez, és mindez velem történt az éber valóságban?
A kislány erősen becsukta a szemeit, és… felébredt otthon, a kis ágyában.
Anya, apa, látok! Látok, meggyógyultam!
Kiáltotta Liza.
A szobába berohant az anya, az apa és a nagymama.
Milyen szépek vagytok mindannyian! Pontosan olyanoknak képzeltelek benneteket!
Mondta Liza.
Íme, ilyen varázslatos történet esett meg Liza kislányával. De vajon tényleg a Mese volt ez?
Olvassatok meséket, megtanítanak minket hinni a csodákban!
