Ez a történet abban az időben esett meg, amikor az emberek még nem tudták, mi az a nappal és az éjszaka. Az utcán világos volt, aztán hirtelen sűrű sötétség váltotta fel a fényt. Sem nap, sem hold, sem csillag nem volt az égen. Nehéz dolguk volt az embereknek. A sötétben a későn járó utas könnyen bajba kerülhetett.
Ebben a nehéz időben élt egy testvérpár. A húgocskát Holdacska-Éjkének, a fiúcskát pedig Napocska-Nappalinak hívták.
Egyedül éltek. Nem volt mellettük senki közeli rokon, aki segíthetett volna nekik. A nővér maga vigyázott a nyughatatlan öccsére.
A közelükbe egy öreg-öreg asszony költözött. A gyerekek eleinte örültek neki, nagyon szerettek volna barátkozni vele. Ám a morcos szomszédasszony azonnal figyelmeztette őket, hogy tartsák magukat messze tőle és a házától. Nem szereti az embereket, főleg a cincogó gyerekeket.
Ha a kertemben látlak titeket, annyi csalánnal verlek meg, hogy egész életetekben emlegetni fogjátok! ― vetette oda az asszony utánuk.
A gyerekek nem tudták, hogy az új szomszédasszony neve Gonosz-Baj.
Húgocskám, kimehetek egy kicsit játszani a labdával? ― kérdezte szomorúan Napocska-Nappali.
Csak rövid ideig, hamarosan kész lesz az ebéd ― felelte Éjke. ― És a szomszéd házhoz egy lépést se!
Rendben! ― kiáltotta a fiúcska, és elszaladt.
A huncut fiú annyira belemerült a játékba, hogy véletlenül az öreg asszony kertjébe rúgta a labdát. Látta, hogy a nő valahová elment. Körülnézett, hogy a nővére ne lássa, és átmászott a kerítésen.
A labda a szamócabokor mellett feküdt. Nap sosem látott még ilyen nagy szamócát! Mintha csábította volna, és azt suttogta: „Egyél, édesem, egészségedre!” Nálunk a kertben csak apró, savanyú szemek teremtek, itt viszont tengernyi, lédús és illatos gyümölcs várta!
Itt rengeteg a szamóca, senki sem veszi majd észre, ha megkóstolok egyet ― gondolta a fiú.
Felkapta a labdát, és sietve hazaszaladt. Biztos volt benne, hogy senki sem tudja meg a kis huncutságát, de az öregasszony rögtön észrevette, hogy távollétében vendégek jártak a kertjében.
Nem ment át a gyerekekhez szidni őket, hanem haragját magában tartotta.
Semmi baj, ha még egyszer eljössz, majd elbeszélgetünk! ― motyogta az orra alatt.
Gonosz-Baj igazi boszorkány volt, nem akármilyen makacs öregasszony, aki szeretett bajt hozni az emberekre. A szamócája is varázslatos volt: aki egyszer megkóstolja, elveszti nyugalmát, és hiába kívánja újra meg újra ezt a bogyót!
Így járt a fiúcska is. Rosszul aludt, és folyton arról a szamócáról álmodott. A nővére nem értette, miért lett hirtelen szomorú és csendes az öccse, ő pedig hallgatva őrizte titkát.
Három nap gyötrelem után Napocska-Nappali észrevette, hogy az öregasszony elhagyta a házat. Azonnal a kerítéshez sietett, átugrott rajta, és a szamócaágyáshoz szaladt. De mielőtt leszakíthatta volna a bogyót, megjelent a házigazda.
Nahát, üdv, váratlan vendég! Szamócámat akartad megkóstolni, hát majd a csalánt kóstolod meg! ― kiáltotta dühösen a boszorkány, és egy marék csípős csalánt emelt a fiú felé. De az utolsó pillanatban a húga elkapta a boszorkány karját.
Éjke éppen időben érkezett: a kiabálást hallva azonnal tudta, hol keresse a bátyját.
Nem engedem! Ha elvett valamit, megfizetjük. De a testvéremet nem hagyom megverni! ― mondta határozottan, de nyugodtan Éjke.
Nem engeded? Tudod te egyáltalán, kivel beszélsz? ― háborodott fel az öregasszony, és eldobta a csalánt. ― Na, most aztán megbántátok!
A boszorkány szavait nem lehetett kivenni. Dörgött az ég, és a gyerekek csak egyetlen mondatot hallottak:
Soha többé nem fogjátok látni egymást!
Így lett az égen a Hold-lány, Holdacska-Éjke, a sötét napszakot pedig az ő tiszteletére Éjszakának nevezték el. Nagyon szomorú volt a testvére miatt, sokat sírt, és könnycseppjei fényes, hideg csillagokká változtak.
A nővér nem láthatta többé az öccsét, mert az égen Nap lett belőle, a világos napszakot pedig az emberek nappalnak nevezték.
A szerencsétlen gyerekeken egy öreg, jóságos varázsló, Alkony-Hajnal próbált segíteni. De hogyan? A boszorkány varázslatát nem lehetett egyszerűen visszavonni.
A varázsló végül megtalálta a megoldást. Otthagyta az emberek világát, és az égen telepedett le. Azóta a sötétség nem váltja fel hirtelen a fényt, a nappal és az éjszaka között pedig megjelent a szürkület: este az alkonyi, reggel pedig a hajnali félhomály.
Most alkonykor Napocska-Nappali időnként még rápillanthat a húgára, hajnalban pedig a testvérek néha beszélgetni is tudnak.
A találkozásuk rövid, de boldoggá tette őket. Most már tudják, hogy egymásnak minden rendben van. És ez nem a legfontosabb a szerető emberek számára?
Mondd, Éjke, suttogj nekem mesét ―
Mit rejtesz el a sötétben:
Hogyan veszed fel álarcod,
És keresed bátyádat a csendben?
Titeket elválasztott a gonosz boszorkány,
Pedig régen mennyire barátok voltatok!
De a hajnali találkozótok suttogja:
„Egymásnak fontosak vagytok!”
Átölelheted kedves öcsikédet,
De milyen rövid a találkozás!
És már egy fiúcska az égen
Enyhén terel felhőket.
Ilyen a sorsa a közelieknek.
Nap és Éj mindig sietnek.
És hajnalban csak a találkozás jut,
Ez, kedves barátom, így van.