Van az óvodánkban egy kislány,
Viki a neve, vidám kis lány.
De mi fecsegőnek hívjuk,
És fukarnak, mert még egy kekszet sem...
Soha senkivel nem osztozik,
És állandóan hazudik, ez baj.
Ha születésnapja lesz végre,
Szigorúan néz, mint aki ítélkezik.
Ha mindenkinek cukorkát oszt,
Csak üres papírok jutnak, ez tuti!
„Nahát, micsoda fukar, barátaim! –
Így szól Sanyi, Zsófi és én, –
Többé nem akarunk vele játszani,
Nem hívjuk őt vendégségbe,
Nem kínáljuk cukorkával,
Nem leszünk ezzel a fukarral!”
Viki újra megérkezik az oviba,
„Szia” köszönés nélkül marad Bence,
Nem kínálja cukorral Máté sem,
Mi történt itt? Nem érti.
Odamegy Zsófihoz, az hallgat,
Kata haraggal néz rá.
Viki egész nap egyedül ül,
Találgatja: „Mi a hibám?”
Este odamegy anyához,
Apához szalad a kérdéssel:
„Az oviban mi történt hirtelen?
Mulatságos volt és vicces,
Amikor a papírokat adtam,
Pedig cukorkát ígértem.
Ilyen tréfa, csak zseniális,
Hiszen milyen okos vagyok nektek!
Most pedig mindenki elmegy mellettem,
És Lili is kerülő úton jár.
Nem tudom, mi az oka,
Pedig jó barát vagyok, ügyes!”
Apa szigorúan összevonta a szemöldökét,
Anya tekintete, mint a viharos tenger:
„Nem szégyelled, kislányom,
Mit mondtál most nekem?
Azt mondod, barátok ők,
Pedig te vagy a fukar, kincsem!
Mindenkivel így összevesztél,
És mivel maradtál, drágám?
Senki sem akar veled játszani…”
A lány úgy sírt, ahogy csak tudott.
„Megértettem – mondja.
Barátait már nem hibáztatja:
Ő bántotta meg őket, saját magát.
És itt az ő hibája egyedül.
Van az óvodánkban egy kislány,
Kedves barátnőnk, a kis Viki,
Aki nem csal, nem árul el,
Mindig, de mindig cukorkát ad.
„Megjavult, barátaim! –
Mondja Sanyi, Zsófi és én.
