Kora tavasszal a Sas a magasban repült, és magasról látta, hogy a vízben egy méltóságteljes madár áll hosszú lábain.
Odarepült a sekély vízhez, leszállt egy vízre hajló vastag fa törzsére, és megszólította:
Ki vagy te? Mi madár vagy? Korábban nem találkoztam veled.
Én vagyok a Daru – válaszolta a madár –, a meleg országokból tértem vissza a hazámba.
Olyan szép vagy, rám hasonlítasz – nagy és karcsú. Legyünk barátok. Lesz a barátom?
És minek lennék veled barát? – érdeklődött a Daru.
Hogyhogy minek? – csodálkozott a Sas. – Van itthon, a hazádban barátod?
Van! A barátaim a darvak.
Hát azok nem barátok, hanem rokonok. Van más barátod is?
Nincs.
Ülj mellém a fa törzsére, elég volt a vízben állni, megbeszéljük, minek is kellenek a barátok…
Nem tudok. Mi, darvak, soha nem ülünk faágakon.
És miért? – csodálkozott a Sas.
Régi idők óta így van. Az öregek azt mondják, hogy a lábujjaink erre nem alkalmasak.
Próbáltad már?
Nem, és minek? Ha nem tudunk, hát nem tudunk, nincs is rá szükségünk. Mi a vízen járunk. Te, Sas, jársz a vízen?
Csak érintem a vizet, amikor felette repülök. Beszéljünk a barátokról. Azt kérdezted, minek kellenek a barátok. Hát azért, hogy szívből elbeszélgethessünk, meséljünk olyan történeteket, amelyek velünk estek meg. Vagy egyszerűen segítsünk egymásnak.
Nos, ha akarod, legyünk barátok – egyezett bele a Daru.
Mesélj, hol élnek a rokonaid? Az enyémek amarra a hegyen laknak – és a Sas szárnyával a távolba intett.
Az enyémek itt, nem messze, élelmet keresnek – felelte a Daru.
Tudod, barátom – szólalt meg ravaszul a Sas –, nagyon éhes vagyok. Egy egérre vadásztam, de nem fogtam meg. Aztán a nyúl is becsapott, villámgyorsan befutott a odúba. Nem adnál egy kis zsákmányodból?
Miért ne adhatnék? – A Daru odalépett az új barátjához, és hosszú csőrében egy békát nyújtott neki. – Parancsolj.
Ilyet még sosem ettem. De az éhség nem tréfadolog, egyek valamit, különben nem lesz erőm visszatérni a rokonaimhoz.
A Sas megevett egy békát, aztán egy másikat, majd egy harmadikat!
Köszönöm, barátom. Legközelebb hozok neked ajándékot!
A Sas megcsapkodta a szárnyait, egy pillanat alatt felszállt, és magasan eltűnt az égen. A Daru pedig újra élelem után nézett. Jól kellett laknia és erőt gyűjtenie. Másnap ugyanis választania kellett a feleségét, és ezen alkalomból madárcsaládi ünnepség volt készülőben.
Pár nap telt el. A Daru látja, hogy a Sas repül feléje, és éles karmai között valamit visz.
Barátom, barátom – kiáltotta a Sas –, hoztam neked ajándékot!
Leszállt a fa törzsére, és a nyulat a vízbe dobta.
Te etettél meg engem legutóbb, most rajtam a sor.
Köszönöm, de mi nem eszünk nyulat. Nem férne le a torkunkon. Apró egerekkel táplálkozunk.
De próbáld meg! – erősködött a Sas.
A halálomat akarod?
Hát jó, neked sosem lehet megfelelni!
A Sas megette a nyulat. Miután végzett az étkezéssel, megkérdezte:
Hogy vagy? Mivel foglalkoztál?
Feleséget választottam magamnak, ünnepünk volt. Most új fészket építünk.
Gratulálok!
Te mikor alapítasz családot?
Még korai nekem. Egy évig szabadon szeretnék repülni.
Így váltak el a Sas és a Daru. Pár nap múlva a Sas újra meglátogatta a Daru barátját.
Látja, hogy a Daru ismét a vízben áll, és hosszú csőrével valamit keres.
Mit csinálsz? – kérdezte a Sas.
Moszatot, puhatestűeket, rákocskákat gyűjtök, és korsóba rakom, majd a fészekbe viszem. Ott a feleségem kotlik a tojásokon – a leendő utódokon.
Kínálj meg azzal, amivel a feleségedet eteted – kérte a Sas.
Repülj ide – egyezett bele a Daru –, itt van a korsó, egyél.
A Sas körbe-körbe járt a korsó körül: a nyaka hosszú és keskeny volt, a csőre pedig nem volt elég hosszú, így nem tudott enni. Körbe-körbe repült a korsó körül, de ételt sosem tudott kiszedni belőle.
Fogj nekem békákat. Finomak voltak – kérte a Sas.
Nincsenek békák – felelte a Daru –, mind eltűnt.
A Sas megsértődött a Darura:
Nem vagy a barátom. Barátnak nem sajnálod az ételedet!
Megcsapkodta a szárnyait, és elrepült. Így ért véget a ravasz Sas és a Daru barátsága.
