Reggel óta nyugtalanság uralkodott a téli házban: a hópelyhek a levegős táncra készültek. Ezt a táncot minden fehér szépség csak egyszer adhatta elő!
Ó, ez olyan izgalmas! Már alig várom, hogy végre táncolhassak!
És mi lesz utána? – kérdezte a legkisebb hópehely. – Mi lesz?
Mi lesz, mi lesz… Állandóan a furcsa kérdéseiddel jössz! Mindegy az! Inkább a táncot tanuld! – válaszolták neki mérgesen a nővérei.
A legkisebb hópehely csak sóhajtozott. Mindig sok kérdést tett fel. De mi haszna van, ha nincs rájuk válasz? Nos, pár perc múlva ő is forogni fog az első táncában, és mindent megtud!
És elérkezett a hóesés órája! A hópehely a nővéreivel együtt kilépett a házból, és a levegő táncáramlatába került.
Ó, mennyire igyekeztek a kicsik! Mint a lángra repülő fehér lepkék, a hópelyhek pörögtek és pörögtek. Sokan a házak tetején, mások a fákon telepedtek le, a mi kis hópehelyünk pedig úgy döntött, egészen a földig száll.
A föld olyan fekete volt, hó nélkül, csak itt-ott bújt elő egy-egy zöld fűszál, és nagyon szerette volna közelebbről megnézni. Persze a hópehely nem tudta, hogy az utcákon már a szép tavasz uralkodik, ők pedig a nővéreivel csak véletlen vendégek voltak.
Hamarosan le kellett szállnia. Ügyesen elsuhant egy morcos járókelő mellett, a kis hópehely pedig úgy döntött, leül a madáretető tetejére. Nem volt sokáig egyedül. Egy élénk veréb érkezett reggelizni, és meglátta a hópelyhet.
Hát mit csinálunk itt? – kérdezte mogorván a verebecske. – Ez egyébként az én étkezdém!
Nos, először is üdvözlöm! Másodszor pedig ez a madáretető minden madárnak szól, és biztosan nincs tilalom arra, hogy a hópelyhek pihenjenek rajta! – a vendég mosolyogva mondta mindezt. Bár ő volt a legkisebb a családban, sokat olvasott, és mindent tudott a madáretetőkről és a madarakról.
Hát jó – csiripelte a veréb, leplezve bosszúságát és sértettségét, majd közömbösen hozzátette: – pihenj csak, úgysem sokára elalszol!
Elalszom? – kérdezte vissza a hópehely. – És mi lesz utána?
Semmi! Elolvadsz, ennyi! Örökre! – a verebecske megrebbentette szárnyait és elrepült.
A kis hópehely annyira elszomorodott, hogy ha tehetné, most sírna.
Mi bánt, kicsikém? – hallatszott egy gyengéd hang. Olyan volt, mint egy simogató dallam, amely minden sejtjébe behatolt.
Ez a tavasz kisasszony volt.
Nem akarok örökre elolvadni – mondta szomorúan a hópehely.
Mit beszélsz, kicsikém? Ki ijesztett meg ennyire? Azt hiszem, tudom – mondta a tavasz, majd szigorúan szólította a verebet: – Csip, gyere ide! Megint a régi szokásaidnál tartasz!
A tavasz mellett megjelent az a bizonyos veréb, aki megijesztette a hópelyhet. Bűnbánó képet vágott.
Kedves tavasz, persze elnézést kérek, de ő egyszerűen nem értette, én pedig nem volt időm elmondani. Azonnal pánikba esett, a kis buta – csiripelte a veréb, majd a hópehelyhez fordulva bocsánatot kért. – Bocsáss meg, nem gondoltam, hogy megijesztelek!
Akkor mi lesz velem?
Ezt te magad hamarosan megtudod. Ugorj le a földre, és aludj egy kicsit – mosolygott a tavasz.
És nem tűnök el örökre? – kérdezte ijedten a hópehely.
Nem, ne félj, minden rendben lesz. Itt leszek, és elénekelem az altatódalt, hogy elaludj és erőt gyűjts.
A tavasz bűvös dala mindenütt jelen volt. Betakart, mint a köd, és a kis hópehely, akárcsak több százezer nővére, elfeledve minden aggodalmát, édesen elaludt.
Pár nap múlva egy apró kék virág nyitotta ki a szemét. Körülötte mindenhol más kis virágok ébredeztek. A napocska a fejecskéjükre csókolt, gondosan melegítve őket: hadd szedjék magukba az erőt a kicsinyek!
A virág mosolygott:
Most már biztosan nem olvadok el! Köszönöm neked, tavasz!
