Megérkezett a várt tél. Leesett az első puha hó. A fák fehér kabátot öltöttek. Az utcán meseként szépnek tűnt minden. Az új hóra mindenki örült, különösen a gyerekek.
Anyukám, – mondta Sándor fiú – nézd meg, milyen szép az ablakon kívül! Menjünk ki hógolyózni?
Az anyuka beleegyezett. Melegen felöltöztek, vették a szánkót és kimentek az utcára.
Az udvaron sok gyerek játszott. Egyesek a dombról szánkóztak, mások hóembert építettek, ismét mások várat építkeztek. Mindenki nevetett és vidám volt. Úgy tűnt, mintha az öröm és a boldogság világította volna meg a világot!
Sándor! Sándor! Gyere gyorsan hozzánk! – szólították a fiúk Sándort.
Sándor barátaihoz futott. Együtt egy nagy hóembert építkeztek. Az orrát répából csinálták, a szemeit tobozból, és mosolyt rajzoltak az arcára. A hóember csodálatos lett – olyan, mintha élne. A gyerekeknek még az is úgy tűnt, hogy kacsintott nekik. Ettől még jobb lett mindenki hangulata. Hiszen ilyen csodák csak a meséekben fordulnak elő… Talán ez volt az igazi mese?..
Este a gyerekek hazamentek. És ekkor történt meg a csoda. Az udvarban növő fenyő alól előbukkant egy törpe piros kabátban és piros sapkában. A kezében egy noteszt tartott. Apró ügyetlen lépésekkel a hóemberhez közeledett és mosolygott.
Halló, Hóember! Én a Mikulás segítője vagyok. A Nagyvárosból érkeztem, amely a mi téli varázslónk szülővárosa! Kérlek, mesélj nekem, hogyan viselkedtek azok a gyerekek, akik téged építkeztek? Bántottak-e valakit, vagy kedvesek és udvariasak voltak?
Halló, Törpe! – válaszolt a Hóember. – Ebben az udvarban nagyon jó gyerekek vannak. Olyan örültek az első hónak! És milyen érdekes játékokat játszottak! Senki sem verekedett! Mindenki boldog volt! Nem tudtam magam visszatartani, és kacsintottam nekik...
Ó! Hóember! De ezt nem szabad! A gyerekek nem tudhatják, hogy mi létezünk!
Törpe, bocsáss meg, de nem tudtam ellenállni a gyerekek mosolyának, – válaszolt szomorúan a Hóember.
Semmi baj, – vigasztalta meg a Törpe. – Nagyon örülök, hogy a gyerekek jók és engedelmesek. Felírom a varázsos noteszbe ezeknek a fiúknak és lányoknak a neveit. A listát átadom a Mikulásnak. És amikor eljön az Újév, és a fenyőkön felgyúlnak a színes fények, minden gyerek megkapja ajándékban azt, amit a legjobban kíván!
Milyen csodálatos – ajándékokat kapni! – örült a Hóember.
Megérkezett a várt ünnep – az Újév. Minden házban fenyő illata, mandarinok és finom ételek aromája lebegett. Mindenütt vidámság volt! Sándor családja is izgatottan várta az ünnepet.
Az anyukájával a fiú feldíszítette a fenyőt. A fa alá pedig egy borítékot helyezett, amelyben levél volt a Mikulásnak. Sándor egy távirányítós autóról álmodott, és reménykedett, hogy az álma valóra válik. Egész évben jól viselkedett: segített a szüleinek, nem bántotta az állatokat, és még az udvari gyerekekkel sem vitatkozott. Tudta ugyanis, hogy a Mikulás és segítői mindent látnak.
Január első napján reggel Sándor, még nem is teljesen felébredve, a fenyőhöz futott. És – ó, csoda! Egy nagy szép dobozban egy autó várt rá! A fiú az örömtől elsírta magát: az álma valóra vált!
Sándor megértette, hogy az álmok teljesülnek, ha az ember felé halad: csak jó tetteket követ el, jó ember lesz, és őszintén hisz a csodákban.
Ne féljetek álmodni! Minél ragyogóbb az álom, annál közelebb van a megvalósulásához!
