Miklós egy nagy, összetartó családban élt édesanyjával, édesapjával és kishúgával. A fiú iskolába járt, második osztályos volt, húga, Dóri pedig óvodás. Miklósnak nagyon sok barátja volt, és gyakran, amikor hazaért az iskolából, otthagyta a táskáját, és elrohant velük játszani. A fiúk fociztak, horgászni jártak, nagyon aktívak és vidámak voltak. És íme, egy szép napon Miklós apukája hazahozott egy nagy csomagot, de azt mondta, hogy csak akkor bontja ki, amikor az egész család otthon lesz.
Estefelé Miklós izgatottan nézett az apjára, és azt mondta:
Apuci, nem felejtetted el, hogy ki kell bontani azt a csomagot, amit ma délután hoztál haza?
Nem, persze hogy nem, most megmutatom nektek, mit vettem.
Válaszolta az apa, és mosolyogva eltűnt a szobában.
Néhány perc múlva az apa kiáltott:
Minden készen van, mindenki jöhet!
Miklós és a húga versenyt futottak, hogy megnézzék, mi érdekeset vett nekik az apjuk. És íme, a szemüknek sem hittek, amikor megpillantották az új, gyönyörű, modern számítógépet, amiről már nagyon régóta álmodoztak.
Nos, itt az új barátunk. Most már nézhettek rajta mesefilmeket, játszhattok számítógépes játékokat, és sok új és érdekes dolgot megtudhattok az internet segítségével. De gyerekek, beszéljük meg azonnal a szabályokat. A számítógép előtt csak rövid ideig lehet ülni, legfeljebb napi egy órát, különben visszaviszem a boltba.
Mondta az apa.
A gyerekek el voltak ragadtatva ettől a vásárlástól.
Miklós a telefonhoz rohant, és elkezdett hívogatni a barátait, hogy megossza velük az örömét:
Halló, Tomi, az apukám vett nekem egy számítógépet! Gyere hozzám vendégségbe, játszani fogunk.
Így hívta fel a fiú az összes barátját, hogy dicsekedjen az új barátjával.
Eltelt egy hét. Minden nap, amikor Miklós hazaért az iskolából, mint általában, otthagyta a táskáját, de már nem rohant el a barátaival focizni az utcára. Kezet sem mosott, nem vette le a kabátját, nem ebédelt, hanem rohant a számítógéphez, hogy minél hamarabb elkezdhesse játszani a kedvenc játékát, vagy megnézhessen egy újabb mesefilmet. Miklós apukája sokat dolgozott, ezért későn ért haza, és nem mindig láthatta, hogyan tölti a fia az időt iskola után. Az anya állandóan mondogatta a fiúnak, hogy nem szabad ennyi időt tölteni a számítógép előtt, de a szavai hiábavalóak voltak.
Miklós, elég a számítógépezésből! Gyere, egyél valamit iskola után, aztán ülj neki a leckének.
Mondta az anya a fiának.
Anya, még csak egy kicsit játszom, aztán csinálom a házi feladatot.
Válaszolta a fiú, minden alkalommal túl sokáig ülve a számítógép előtt.
Miklós barátai továbbra is fociztak az udvaron, bicikliztek és horgászni jártak, de a fiút semmi sem érdekelte az új barátján – a számítógépen – kívül. Miklós jegyei romlottak, az osztálytársai teljesen megszakították vele a barátságot.
És íme, egyszer, amikor Miklós mint általában hazaért az iskolából, és leült a számítógéphez, hirtelen érezte, hogy nagyon fájnak a szemei. Ráadásul valahogy rosszabbul kezdett látni.
Mi történik velem?
Töprengett Miklós.
Vajon igaz, amit anya és apa mondott? Tényleg tönkremehet a látás a számítógéptől?
Tanakodott értetlenül a fiú.
Kint csodálatos idő volt, és Miklós hirtelen eszébe jutottak a barátai, akikkel korábban nagyon jól szórakozott. Akkor a fiú úgy döntött, szünetet tart, és kimegy egy kicsit játszani az utcára a barátaival.
Kilépve az ajtón, Miklós kiáltott:
Hé, srácok, biciklizzünk egyet! Vagy játsszunk focit együtt?
De a fiúk ránéztek a fiúra, úgy tettek, mintha nem hallanák, és tovább játszottak a maguk társaságában, Miklós nélkül.
Tomi, Pali, nem hallotok engem?
Kérdezte Miklós.
Dehogynem hallunk, hallunk! Csak éppen nem akarunk veled játszani többé. Van egy új barátod – a számítógép, azzal sétálgass. Mi meg nélküled fogunk horgászni járni, biciklizni és focizni.
Miklós elszomorodva hazament, magában így gondolkodva:
Hát nem is kell velem játszanotok, valahogy megoldom nélkületek is. Most leülök a kedvenc számítógépem elé, játszani fogok, és senki másra nincs szükségem.
A fiú leült a számítógépes asztalhoz, és újra harcba kezdett a tankokkal.
És hirtelen berohant Dóri, és kiáltott:
Miklós, nézd, milyen gyönyörű ruhát varrt nekem anya! Olyan élénk, hogy most már messziről is látni fognak, és mindenki irigykedni fog rám!
Ó, Dóri, hol itt az élénk, teljesen fakó és észrevétlen.
Válaszolta a fiú.
Hogyhogy, nem látod? Sárga, mint a napocska, és úgy nézek ki benne, mint egy virág!
Húgikám, te jó ég! Hát teljesen észrevétlen, valami halvány és nem élénk.
És hirtelen Miklós az akváriumra nézett, amely már régóta ott állt náluk a húgával a szobában. Korábban a halak élénkek voltak benne – sárgák és pirosak, most viszont a fiú szeme előtt elhomályosult minden, és nem tudta megkülönböztetni, melyik hal melyik.
Az anyjához rohant, és azt mondta:
Anya, anya, valahogy a halaink teljesen fakóak. Mi történt velük?
A halakkal, fiacskám, semmi nem történt, csak te olyan sokáig ülsz a számítógép előtt, hogy a szemeid nagyon elfáradtak, és rosszul kezdtél látni.
Válaszolta az anya.
Akkor Miklós elhatározta, hogy soha többé nem fog sokáig ülni a számítógép előtt. Megijedt, hogy többé nem fogja látni a zöld, gyönyörű füvet, az élénk sárga napocskát és a kék eget. Kirohant az utcára, és elment a barátaihoz.
Bocsássatok meg, srácok, soha többé nem cseréllek el benneteket a számítógépre. Miatta romlik el a gyerekek látása, és miatta majdnem elveszítettem a legjobb barátaimat.
A fiúk megbocsátottak Miklósnak, és minden rendbejött. A fiú csak ritkán ült le a számítógéphez, hogy megnézzen valamit a leckékhez, vagy rövid ideig játsszon. Az iskolai tanulás rendbejött, a barátok újra beugrottak a fiúért, hogy együtt focizzanak vagy horgásszanak. Az akvárium halai pedig ismét élénkek és gyönyörűek lettek.
