Nincs volt béke a mesés erdőben.
A nyulacskák, a mókusocskák, a baglyocskák — senki sem tudott aludni. Sem az egérke, sem a medveborjak, sem a sündisznóborjak.
Suhogtak a levelek az ágakon, a tobozok sípítva hulltak le a fákról. A fiatal szellő rendetlenkedett.
És az állatok tanácsot akartak tartani, hogy eldöntsék, hogyan fogják megnyugtatni a szellőt.
Énekeljünk neki egy altatódalt!
Mondta a Bagoly.
Ő volt a legbölcsebb mindannyian között, ezért úgy döntöttek, hogy engedelmeskednek neki.
Azonban kiderült, hogy szinte senki az állatok közül nem ismert altatódalokat.
Éneklésre a Róka jelentkezett. Bár ravasz volt, de csodálatos vokális képességekkel rendelkezett. Mély levegőt véve a tüdejébe, a Róka így kezdett énekelni:
Aludj, szívem, aludj el, az égen kialudtak a tüzek.
De amint kezdett énekelni, a szellő erősödött, néha még szél lökésekké is válva.
Akkor a Farkas úgy döntött, hogy segít a Róka mellett.
Hiszen bár fogait csattogatta, de nagyon jól elaltatott farkasborzokat az ő szomorú holdra való üvöltésével. És neki, nos, nem kevés, hanem egészen tíz farkasborzja volt.
A Farkas is mély levegőt vett a tüdejébe, és hosszan üvöltött. Egy percig üvöltött, majd a másodikban és a harmadikban, és sok állat már kezdett ásítani, de a szellő nem hagyta abba, csak még jobban szétszóródott.
Akkor a Medve úgy döntött, hogy segít a Farkasnak.
Nos, játsszunk neki egy gyönyörű dallamot
Mondta mély hangon. Egyébként a medve kiváló zenész volt. Fiatalkorában ugyanis a cirkuszban lépett fel, és koronaszáma éppen a zongorázás volt.
De hol lehet zongorát találni az erdőben? Ez az erdő bár mesés, de azért nem eshet az égből zongora, vagy valami más hangszer, például fuvola.
De a fuvolára nem kellett az égből várni, mert a medve mindig magával hordta.
És így, mély levegőt véve, a Medve játszani kezdett. A dallam valóban gyönyörű volt: az éneklő madarak különféle hangokkal énekeltették vele, a patakok ritmusban csobogtak ehhez a zenéhez, a mesés tavak felett könnyű, dallamatos fodrozódás járt, és még a szellő is egy pillanatra megállt, mintha hallgatózna, a legszebb pillanatokban. Azonban amikor a medve befejezte és az erdei tisztáson csend lett — a Szellő ismét rendetlenkedni kezdett.
Így az állatok egészen késő estig gondolkodtak azon, hogyan nyugtassák meg a szellőt:
A nyulacskák ugráltak és különféle mutatványokat végeztek, a mókusocskák trükköket mutattak, és még a sündisznó is megpróbálta megnyugtatni a szellőt egy csodálatos kép megrajzolásával.
De ez sem segített. Ahogy suhogtak a levelek, úgy suhognak. Ahogy sípított a szellő, úgy sípít, nem hagyta abba.
Ki tudja, meddig tartott volna még, ha a nap nem tűnt volna el a horizont mögé, nem adta volna át helyét a Holdnak, és az égen nem jelennének meg felhők, amelyek nagy, puha paplanukkal nem borítanák be az egész eget. Eljött az éjszaka, az erdőre lehullott a hűvös éjszakai köd, és a szellő kezdett megnyugodni.
A fák egyre ritkábban suhogtak, és a levelek már nem kavarogtak fel a föld fölé.
A mesés erdő összes lakója elkezdett aludni:
Először a medveborjak, majd az egye borjak, majd az egerke... És még a nyulacskák, a mókusocskák és a baglyocskák is. A ravasz róka és a farkas – mindannyian aludtak az éjszaka beálltával.
És senki sem hallotta már a szellő könnyű sípítését az éjszakai csendben.
