A kis házikóban meleg volt.
Marika kötött, Pötyi játszott.
Mindegyik törpe kissé zárkózott volt,
Nagyon komoly volt, és a maga dolgával volt elfoglalva.
A kinti ablak mögött zivatar zúgott,
Mint egy vásott gyerek, ahogy a fazekakon dobol!
Csepeg az eső, bolondozni akar.
Nos, a fiúcskát vajon hibáztathatjuk ezért?
Egész koncertet adtak ők ketten!
Aki az utcán van, jobb, ha futni kezd!
Bújj be hamar a fedél alá most,
Legyél költő vagy búvár, mindegy, hogy ki vagy.
Vagy a csizmádba fröccsen a víz.
Olyan leszel, mint a levél, ázottan és nyirkosan,
Mely a fákhoz tapad, hogy melegedjen.
Be kell menni a fedél alá. Még időben, még időben!
A kis nyuszi bizony elveszett volna,
De egy csodás házikót vett észre hirtelen.
A kis házikóban meleg volt,
Marika kötött, Pötyi játszott.
Ki kopog ilyen félénken az ajtón?
Talán az eső? Hiszen valaki hallgat.
De a kopogás megismétlődött. Kétség nincs,
Ki jött? A vendég válaszát kell megtudni.
Marika a fotelen hagyta a gombolyagot,
Kiáltott: „Ki az?”, és nem sietett az ajtóhoz.
„Néni, engedjen be! Én vagyok a nyuszi. Megáztam,
Alig menekültem meg a farkastól.”
Marika nem tudja, mit tegyen:
„Drága kicsim, mi, törpék, nem szeretünk barátkozni.
Meg aztán a bajok sem kellenek nekünk…”
„Néni, kihez fordulhatnék, ha nem Önhöz?
Eltévedtem, nagyon fázom…
Talán álomban elmúlik a félelmem,
De hol aludjak? Mindenütt víz van.
Azt hiszem, soha nem térek haza…”
Pötyi odaszaladt az ajtóhoz:
„Mi törpék vagyunk, persze. Nagyi, bocsáss meg,
De nem vagyunk kövek. Akinek baja van,
Azon mindig és mindenhol segítünk.”
Marika felsóhajtott: „Unokám, igazad van.
Valamiért teljesen elfelejtettük a természetünket.
Kedves nyuszink, gyere gyorsan be,
Ne szégyellj, vegyél egy kekszet.”
Igen, a törpék néha durvák tudnak lenni.
Zárkózottak vagyunk, nem szeretjük a bajt.
De nem hagyunk cserben, most segítünk.
Bocsáss meg, nyuszikám, kérlek, minket.
Meleg volt a kis házikóban.
Marika kötött, Pötyi játszott.
A nyuszikölyök mellett egy teherautóval játszott.
Az igaz barátság édes pillanata uralkodott.
