Egy Lony nevű földcsúszó a Pihe-erdők lakóinak mércéje szerint furcsa volt. Soha nem dolgozott, keveset beszélt, és egész nap csak hevert a napos tisztáson, puha, élénkzöld fűben.
Földcsúszónak azért nevezték, mert soha nem állt fel, nem ugrált és nem futott, csak a földön csúszott-mászott. Füvet és leveleket evett, reggelente pedig harmatot ivott. Lony azon állatfajok közül való volt, amelyek a Homály nevű mesebeli sziget másik végén éltek. Hogyan került a Pihe-erdőbe, senki sem tudta. Ő maga is elfelejtette, hogyan került ilyen messzire otthonától.
De ez nem zavarta. Általában semmi sem zavarta. Csak az eső tudta rávenni, hogy a tisztásról egy fa alá költözzön, ahol ugyanúgy hevert és élvezte a hűvöst.
Alakja egy takaróra emlékeztetett. Szép, csillogó, fekete szőr borította.
A helyiek nem kedvelték túlzottan a földcsúszót, mert nem dolgozott, de viszont senki sem zavarta. Rosszat nem tett. Így maradt volna minden, ha egy forró, aszályos napon nem történik szerencsétlenség.
Az erdőben tűz ütött ki, és az egész falu leégett. Lony tisztása is fekete folttá változott. Senki sem sérült meg, de a falu lakóinak nem maradt hol lakniuk. Úgy döntöttek, délre indulnak, a Pihe-erdő végébe.
A földcsúszónak ez rossz hír volt, hiszen fajtája nincs felkészülve a nagy távolságú utazásra.
Évek óta először Lony megijedt. Minden egyes falubelihez odacsúszott, és kérte, vigyék magukkal. De mindenki nemmel felelt. Senki sem akart felesleges terhet cipelni.

A lakók elhagyták a falut. Három nap telt el. Lony nagyon éhes volt, de csak egy kilométert csúszott a zöld, mostanra már elszenesedett tisztásától. Erői elhagyták. Odabújt egy megperzselt fához, és sírni kezdett. Hirtelen hallotta, hogy valaki a közelben szintén sír.
Összeszedte magát, és a hang irányába indult. Amikor odaért, látta, hogy egy kis vakond fekszik egy izzó fatörzs alatt beszorulva. Lony habozás nélkül a szerencsétlen segítségére sietett. Egy szomszédos fának feszülve meglökte a gerendát, és így kiszabadította a foglyot.

A földcsúszó a hátán feküdt és nehezen lélegzett, amikor a feje fölött csodálkozó, kicsi és nagyon aranyos szemek jelentek meg.
Nagyon szépen köszönöm, hogy megmentett, nagy… Elnézést, nem tudom, hogyan szólítsam, ― mondta a vakond gyermeki hangon. Még egy éves sem volt – egészen kicsi volt.
Hívj csak földcsúszónak, mindenki így hívott, ― válaszolta halkan Lony.
Nagyon köszönöm, földcsúszó úr, ha nem Ön lett volna… ― ismételte a vakond, majd rögtön hadarni kezdett, és hadonászott a kezével, mesélve, hogyan került a fa alá, és hogyan nézte, ahogy lassan parázslik. Mennyire félt.
Aztán a vakond hirtelen megállt, mancsát felemelte, és röviden bemutatkozott:
Mo-Mo a nevem. Vakond vagyok.
Nagyon örülök, Mo-Mo, ― válaszolta a földcsúszó.
Honnan jöttél, földcsúszó úr? A hagyomány szerint meg kell hajolnom a szüleid előtt a megmentésedért.
Nem ismerem a szüleimet, – szomorúan válaszolta Lony.
És te honnan jöttél? ― nem hagyta annyiban a kis vakond.
Nem messze laktam innen, de a falunk leégett, és most nincs hová mennem, ― még halkabban mondta a földcsúszó.
Ez nem lehet így. Te segítettél nekem, most én segítek neked, ― szigorúan szólalt meg Mo-Mo, ― elmegyünk az idős vakondunkhoz, Tamtamhoz. Mindenre tudja a választ, biztosan megmutatja neked az utat.
Lony beleegyezett, hiszen amúgy sem volt hova mennie. Pár óra múlva Mo-Mo vakond és Lony földcsúszó elértek a földalatti vakondbirodalomba vezető járathoz.
A bejáratnál egy fémpáncélos vakond-őr fogadta őket. A fején hatalmas, vastag üvegű szemüveg volt, amely nevetséges méretűre nagyította a szemeit, de ettől sem látott jobban.
Állj! Ki mászik ott? ― kiáltotta az őr, és gyorsan megmozgatta orrlyukait, szagot fogva.
Mo-Mo vagyok, ― válaszolta röviden a vakondocska, és egyenesen a járatba indult.
Mit tegyek én? ― kérdezte a földcsúszó a kis Mo-Mo-tól.
Csak mondd meg a neved, és kövess, ― felelte röviden a vakondocska.
Lony lassan a bejárat felé indult, és amikor meghallotta a várt kérdést, így szólt:
Lony vagyok.
És minek egyáltalán az őrség, ha csak be kell mondani a nevet, és át lehet menni? – kérdezte a vakondocskától a földcsúszó.
Egyszerű: ha valami rosszakaró érkezik hozzánk, az biztosan nem fogja bemondani a nevét. Akkor kürtölnek riadót, ez logikus, ― válaszolta Mo-Mo, és ment tovább.
Valóban logikus, ― mormogta maga elé Lony, majd követte Mo-Mót.
Hosszan csúsztak-másztak a vakondkirályság sötét labirintusaiban, míg el nem értek egy fáklyákkal megvilágított, hatalmas ünnepi terembe.
A helyiség szokatlan volt. Pontosabban a terem maga semmiben sem különbözött a többitől, de a vakondok viselkedése itt gyökeresen megváltozott. Mindannyian a mennyezetről lelógó gyökerekbe kapaszkodva közlekedtek, lábuk nem érintette a padlót.
Ez a trónterem. A padlón csak a király járhat, ― megelőzve a kérdést, mondta Mo-Mo.

A gyökerekbe kapaszkodva Mo-Mo és Lony a terem távoli sarka felé mászott, ahol egy kötött karosszékben Tamtam, a vén bölcs ült. Lábait egy hatalmas, egzotikus növény levele takarta, vállán pedig egy lianából font táska lógott. Ebből húzta elő Tamtam a válaszokat.
Miután kis ideig várakoztak, a földcsúszó és Mo-Mo vakond végre Tamtamhoz fordultak.
Tisztelt bölcs! Segíts nekünk, ― mondta hangosan Mo-Mo.
A kérdésed, Om-Om fia, ― szólalt meg fontoskodva Tamtam.
Hogyan találjuk meg Lony földcsúszó szüleit? Meg kell hajolnom előttük, hiszen megmentette az életemet! ― nagyon komolyan szólalt meg a kis vakond.
A vakondok vénje kinyitotta a táskáját, teátrálisan turkálni kezdett benne, és előhúzott egy tollat és egy kerek, szürke követ. A tárgyakat magyarázat nélkül Tamtam átadta a földcsúszónak.
Pár perc múlva az utazók egy újabb terembe értek, ahol le lehetett ugrani a földre. Lony zavarban volt. A kezében forgatta a bölcstől kapott tárgyakat.
Mit jelenthet ez? – kérdezte Lony Mo-Mótól.
Minden egyszerű: délre kell menni a szürke sziklákhoz, az aranymadarak fészkéhez, ― válaszolta gyorsan a vakond.
A cél kitűzve, a barátok vettek egy kis vizet a földalatti patakból, és elindultak.
Két nap múlva a földcsúszó és a kis vakond elérték a sziget szélét, ahol a tenger felett méltóságteljesen magasodtak a hatalmas szürke sziklák, a csúcsukon pedig aranyfényben ragyogtak a nagy madarak fészkei.

A csúcsra érve hihetetlen képet láttak: a magas aranyfa körül tűzmadarak köröztek, és piros gyümölcsöket csíptek le fiókáik számára. A föld közelében gyapjas takarók lebegtek, és elkapták a gyümölcsöket, nehogy összetörjenek. Ők Lony rokonai voltak.
A barátok elképedve figyelték a színek játékát, amikor a repülő takarók csapatából hirtelen két takaró vált ki. Gyorsan repültek Lony és Mo-Mo felé.
A földcsúszó a közeledő párt nézve halkan suttogta:
Ők azok!
És igaza volt: ezek a szülei voltak. Odarepültek Lonyhoz, és szorosan átölelték.
Lony hirtelen felidézte azt a végzetes napot, amikor erős vihar tört ki, és egy heves szélroham messzire sodorta. De ez mind a múlté, végre hazatért, és tudja, mivel fog ezentúl foglalkozni. Nem fog a földön csúszni-mászni, rendeltetése a levegőben repülni!
Az ölelések után Lony be akarta mutatni szüleinek vakond barátját, de Mo-Mo maga lépett egyet előre, és Lony szüleinek meghajolva hangosan mondta:
Mo-Mo vagyok a vakondok földjéről. Fiatok megmentette az életemet, és az ősi hagyomány szerint előttetek hajtom meg a fejem.
A szülők őt is megölelték válaszul. Mindenki boldog volt. Amikor véget ért a lakoma Lony hazatérése tiszteletére, a kis vakondot az aranymadarak megígérték, hogy hazaviszik. Amikor elrepült, ismét meghajolt, ahogy az ősi hagyomány megkívánja.
