Kezdet, avagy miért határozta el a mackó, hogy útnak indul
Egy szép, hangulatos, kicsi városban élt a fiatal varázsló, Jóbálint. Szívesen segített mindenkinek, és mindenki barátja volt.
Hol házat épített a nemrég a városba költözött családdal, mert saját otthonuk még nem volt, így sürgősen fel kellett húzni. Hol a nap munkája után fáradt kéményseprőnek segített az utolsó kéménnyel. Hol pedig egy kislánynak keresett elveszett babát.
Senkinek sem tagadta meg a varázsló az egyszerű emberi segítséget. Csak éppen nem sikerült neki csodát tennie, és varázserejével segítenie az embereknek.
Nagyon szomorkodott Jóbálint, annyira, hogy már ő maga sem hitt a varázslatban. Olyan volt, mint a madár, amely megismerte a repülés szépségét, de elvesztette a lehetőséget, hogy repüljön.
Nap mint nap fáradhatatlanul próbált valami különlegeset tenni, hogy újra megkapja a születésekor kapott adományt. De nem sikerült. Nem tudott szép virágokat varázsolni az ünnepre, és nem tudott szelet támasztani, hogy a papírsárkányok felszálljanak. Egyre jobban hibáztatta magát, és úgy döntött, nem méltó arra, hogy varázslónak nevezzék.
Egyszerű, otthonos házikójában mindig volt étel az éhezőknek, segítség azoknak, akik keresték, és szállás azoknak, akiknek nem volt hová menniük. Csakhogy a házban nem volt öröm és boldogság, mert a varázsló nem tudott örülni, amikor még a legkisebb bűvészmutatvány sem sikerült. A nap is egyre ritkábban nézett be az ablakon, és beköszöntött a tél.
Jóbálint házában volt egy különösen értékes tárgy: anyja ajándéka, a Mackó nevű plüssmaci, akit gondosan őrzött. A kedvenc polcán ülve figyelte a varázslót. Emlékezett rá, amikor még kisfiú volt, és most felnőtt, jó és becsületes emberré vált. Ismerte vidámnak, boldognak, de most szomorúnak is, aki nem hisz abban, hogy valaha is képes lesz csodát tenni az embereknek.
A mackó tudta, milyen fájdalmas a barátja lelkének, hogy azok árulták el, akik csak addig voltak mellette, amíg segítségre volt szükségük. De Jóbálint lelke ettől nem vesztette el tisztaságát és nyitottságát, és makacsul mindenben csak a jót látta.
A mackó szerette a varázsló ezen csodálatos tulajdonságát. Tetszett neki, ahogy Jóbálint örült, ha sikerült valakinek segítenie, és így a nap nem telt hiába.
Most pedig különösen szerette volna segíteni a kétségbeesett barátjának, és újra látni a napként ragyogó mosolyát. De mit tehetne egy plüssmaci? Sokáig gondolkodott, de semmi ötlete nem támadt.
Egyszer csak ismerős lépteket hallott: Jóbálint hazaért. A varázsló leült a fotelba, betakarózott, kinézett az ablakon, és így szólt:
Tudod, barátom, Mackó, néha úgy érzem, hogy te mindent megértesz. Még jobban, mint sokan, érted, mi nyugtalanít. Csakhogy te nem tudsz beszélni, így tanácsot sem adhatsz... Kint lehűlt az idő, és annyi hó esett, hogy igazi havas mese! Mit is mondjak? Most megmutatom neked!
A varázsló félrehajtotta a takarót, felkelt, a polcról levette a mackót, és az ablakhoz vitte, hogy gyönyörködhessen a természet hóborította díszében.
Nézd csak, kicsim! Nem gyönyörű a mi városunk télen, fehér takaróba bugyolálva? Ott a távolban látszik az erdő, amely tavaszig a hótakaró alatt alszik. Hidd el, nagyon szép. Az erdőn túl pedig a tenger... Lehet, hogy ott van valami, ami segíthetne csodát tennem. Hiszen minden varázslónak megadatik a csoda, csak nekem nem... Nos, barátom, most nem jut időnk utazásra. Sok a dolgunk itt, de azt mondom neked: utazni csodálatos!
Jóbálint szomorúan felsóhajtott, visszatette a mackót a polcra, töltött magának egy csésze illatos teát, az ablaknál állva megitta, nézte a naplementét, aztán lefeküdt a kedvenc kanapéjára, és elaludt.
A mackó nézte az alvó varázslót, és eszébe jutott, hogyan hintáztatta őt Jóbálint, hogyan olvasott neki utazásokról, bátor lovagokról és jó varázslókról, amikor még kisfiú volt. Hogyan ültek a réten, és nézték a felhőket. Akkor még szerette a varázsló a természetet, hallotta a leheletében a különleges zenét, amely az időjárással és az évszakokkal együtt változott.
Finoman érezte Jóbálint, mennyire fontos minden virágot megóvni, mennyire értékes minden madárdal, és milyen varázslatos a házuk melletti patak csobogása. És hirtelen megértette a mackó, hogyan segíthet a barátjának!
Én, Mackó, elindulok az utazásra, és megkeresem azt, ami segít Jóbálintnak újra csodát tenni, ahogy azt a varázslókhoz illik, különösen az ilyen jókhoz és becsületesekhez! Eldöntöttem! Bátor leszek, és visszaadom barátomnak az örömöt, amelyet egy csoda tud valakinek adni!
A mackó óvatosan lemászott a polcról, még egyszer ránézett az alvó varázslóra, akinek bizonyára kellemes álma volt, megérintette a kezét a mancsával, majd halkan kinyitotta az ajtót, és kilépett a küszöbön.
A nap első sugarai alig bukkantak fel a horizonton. Gyönyörű! A hó hajnalban csillog, a fagy csípi az orrot. A mackó előtt kinyílt a hatalmas, szép, de egyben félelmetesen ismeretlen világ, amelyet nem ismert, amíg a polcon ült. Most ezzel a világgal kellett szembenéznie, hogy megtalálja azt, ami segít barátjának újra hinni a csodában.
Félt a mackó az utazástól. Nem tudta, mit keres, de nagyon fontos volt, hogy segítsen a varázslónak. Bebújt az erdész szánjába, aki minden reggel körbejárta az erdőt, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e lakóival.
Az erdész kilépett a házból, befogta a lovat a szánba, kényelmesen elhelyezkedett, és elindult, nem sejtve, hogy kis utastársa is vele tart.
Rövid volt az út, és a mackó a havas téli erdőben találta magát. Amint az erdész megállította a szánt, a mackó óvatosan leugrott, és gyalog folytatta útját. Sietnie kellett, minden perc számított!
Egy plüssmaci utazása a téli erdőben
Hideg volt a kis plüssmancsoknak az erdőn átvágni. Folyton belesüppedtek a hóba, de előre kellett menni, így a mackó haladt tovább.
Sokáig ment, minden körülötte figyelve, hátha éppen az erdőben rejtőzik az, amit keres. De semmit sem talált, és elfáradva leült egy fa tövébe. Hirtelen előugrott egy nyuszi, és figyelmesen nézte a mackót.
Üdv! Én vagyok Pihe! Te biztosan Medve bácsi rokona vagy. Elkísérlek a barlangjához. Furcsa, nekem úgy tűnt, hogy a medvék télen alszanak, nem pedig vendégségbe járnak egymáshoz...
A mackó elmosolyodott, és így szólt:
Üdv, Pihe! Nem vagyok én Medve bácsi rokona, csak egy plüssmaci, Mackó, ezért nem is alszom.
Akkor mit keresel az erdőben, és miben segíthetek neked? – kérdezte Pihe.
A mackó megvakarta a mancsával a plüss búbját, és mesélni kezdett:
Nem tudom, mivel tudnál segíteni, de azért indultam el az erdőbe, hogy megmentsek egy barátot, egy jó varázslót. Tőle kaptam ajándékba, amikor még kisfiú volt, most pedig felnőtt. Tudod, hányunknak segített már a kezével! Csakhogy régóta nem tud csodát tenni, és ez nagyon bántja. Elvesztette a hitét a varázslatban, és úgy gondolja, nem nevezheti magát többé varázslónak. Ezért indultam el, hogy megtaláljam azt, ami visszaadja neki a hitét és a képességet, hogy csodát tegyen. Ez az erdő nincs messze a házunktól, ezért innen kezdtem az utazást. Nincs véletlenül itt az erdőben az, amit keresek?
Pihe megsimogatta a fülét. Nem látott ő ilyesmit, de nagyon szerette volna segíteni a mackónak.
Nem láttam azt, amit keresel, de Bagoly nagypapa mindent tud, és biztosan tud neked segíteni. Gyere, elkísérlek hozzá!
Hosszú volt az út, de Pihe társaságában a mackónak nem volt félnivalója, és az út vidámabbnak tűnt. Végül elértek egy öreg tölgyhöz, ahol Bagoly nagypapa lakott. Pihe kiáltott:
Jó napot, Bagoly nagypapa! Nagyon szükségünk van a tanácsodra!
Abban a pillanatban egy ágon megjelent a bagoly, figyelmesen végignézte a vendégeket, és így szólt:
Jó napot! Nos, ha tanácsra van szükség, szívesen segítek, ahogy tudok.
A mackó nagyon örült, és sietve elmondta mindazt, ami nem hagyta nyugodni.
Bagoly nagypapa elgondolkodott. Ő mindent tudott, de abban, hogy miben segítsen a mackónak, nem volt biztos. Az erdőben nem volt semmi ilyesmi.
Itt nem találsz semmit, bármennyire is keresed. Nehéz feladat jutott neked, de a segítőkészséged majd megmutatja, mit keresel. Hallottam a nagyapámtól, hogy a tengerben, az erdőnkön túl, van valami különleges. Menj oda! Pihe elvisz Fehérfarkúhoz, a szarvashoz, aki a partig szalad veled, mert a kis mancsaiddal hosszú lenne az út. Én pedig adok egy tobozt, hogy ne feledkezz meg az erdőnkről. Tessék, fogd!
A mackó felvette a tobozt, és erősen szorította a plüss mancsai között. Ez persze nem az volt, amit keresett, de értékes ajándék volt. A kis utazó határozottan tudta, hogy folytatja az utat, és hálás volt Pihének és Bagoly nagypapának.
Köszönöm a tanácsot, Bagoly nagypapa. Most már indulnunk kell. Viszontlátásra!
Viszontlátásra, Mackó, kis bátor utazó! Sokat tanítottál nekünk, az erdő lakóinak. Nem feledjük a bátorságodat. Legyen jó utad, és biztosan megtalálod, amit keresel! – búcsúzott az öreg bagoly.
Pihe és a mackó gyorsan eljutott Fehérfarkúhoz.
Üdv, Pihe! Örülök, hogy látlak! Mi szél hozott hozzám?
Üdv, Fehérfarkú! A plüssmacinak segítségre van szüksége. Segítenie kell valakinek, aki fontos neki, minél hamarabb. A tengerhez tart, de a kis mancsaival nagyon sokáig tartana odaérnie. Nem vinnéd el? – mondta a nyuszi.
Persze, szívesen segítek! Mackó, ülj a hátamra, és kapaszkodj jól! – válaszolta Fehérfarkú, és leereszkedett a hóba, hogy a mackónak könnyebb legyen felmászni.
Köszönöm, Pihe, viszontlátásra! Nem felejtem el a segítségedet – búcsúzott a mackó a nyuszitól.
Viszontlátásra, Mackó! Sok szerencsét, és találd meg, amit keresel! – felelte Pihe.
Fehérfarkú felállt, és vitte a mackót a tenger felé, ahol a kis plüssutazó megpróbálja megtalálni azt, ami visszaadja a varázslónak a hitét a csodában. Gyorsan a tengerhez értek. A mackó leszállt a szarvas hátáról.
Köszönöm, Fehérfarkú, hogy ilyen gyorsan elvittél, nem feledem a segítségedet. Most sietnem kell, nem szabad időznöm. Viszontlátásra!
Jó utat, bátor kis mackó, és találd meg, amit keresel! – búcsúzott Fehérfarkú.
A vízhez érve a mackó egy csónakot pillantott meg. Beszállt, és el is aludt, mert nagyon elfáradt aznap, és sok kaland meg találkozás állt még előtte. Álmában hazatért. Jóbálint, mint gyermekkorában, mosolygott rá, és csodát tett az egész városnak: minden kertben addig soha nem látott, gyönyörű virágok nyíltak.
Egy plüssmaci utazása a tengeren
Reggel lett, és a hullámok zaja felébresztette a mackót. A kis utazó körülnézett. Amíg aludt, egy halász érkezett, és csónakjával elevezett a tengerre.
A tenger hihetetlenül szép és nyugodt volt, lágyan ringatta a csónakot. Félelmetes volt a mackónak, hogy egyre távolabb került otthonától. De még nem talált semmit, ami segíthetne a varázslónak újra hinni a csodában, így nem volt visszaút, csak előre.
Gyönyörű volt a tenger. Télen persze más volt, mint máskor, akárcsak az egész természet, de hullámainak megvolt a maga különleges zenéje és varázsa.
Eszébe jutott a mackónak a varázsló, aki szeretett a természetet nézni. Neki is tetszett volna a kép, amely a mackó szeme előtt tárult fel. Bátornak kellett lennie, és még szorgalmasabban keresnie azt, ami barátjának segíthet. Az újabb hajnal új lapot nyitott az utazásban, amelyet nem szabad elszalasztania.
A tengert kémlelve a kis utazó semmi különöset nem látott. Hirtelen egy fóka bukkant fel a víz felszínén. A mackó figyelmesen nézte, a fóka pedig, észrevéve őt, a csónakhoz úszott.
Üdv, én vagyok Gyorsi! És te ki vagy? Mi hozott a mi hideg északi tengerünkbe?
Üdv, Gyorsi! Én vagyok Mackó, a plüssmaci. A tengerre azért jöttem, hogy segítsek egy barátomnak, egy jó varázslónak. Tőle kaptam ajándékba, amikor még kisfiú volt, most pedig felnőtt. Tudod, hány embernek segített már! Csakhogy régóta nem tud csodát tenni, és ez nagyon bántja. Úgy gondolja, nem méltó többé a varázsló névre. Ezért indultam el, hogy megtaláljam azt, ami visszaadja neki a varázserejét. Az erdőben kezdtem az utat, de ott nem találtam meg, amit keresek. Bagoly nagypapa azt mondta, hogy a tengerben van valami különleges. És itt vagyok. Nincs véletlenül a tengeren az, amit keresek, hogy segíthessek valakinek, aki fontos nekem? – válaszolta a mackó.
Gyorsi megvakarta a fejét.
A mi tengerünkben semmi különöset nem tudok, és biztosan nem láttam ehhez hasonlót, amit keresel. Elviszlek Bálna bácsihoz. Ő a legbölcsebb errefelé, és biztosan tud neked segíteni. Ülj a hátamra, és úszunk hozzá.
A mackó átült a csónakból Gyorsi hátára, és elindultak Bálna bácsihoz. Nem volt hosszú az út, Gyorsi könnyen megtalálta a hatalmas bálnát, aki lustán úszkált, híreket keresve.
Jó napot, Bálna bácsi! Nagyon szükségünk van a segítségedre, a bölcs tanácsodra!
Bálna bácsi örült, hogy látja Gyorsit, és szívesen adott tanácsot, amikor kérték. Hiszen ha tanácsot kérnek tőle, akkor tud segíteni, a segítség pedig szükséges.
Jó napot! Ha tanácsra van szükség, mondjátok, miről van szó. Ha tudok, segítek.
A mackó nagyon örült, hogy Bálna bácsi beleegyezett, és sietve elmondta, ami nem hagyta nyugodni.
Sokáig gondolkodott a bölcs bálna a mackó történetén, majd így szólt:
Nehéz feladatot kaptál, Mackó. Amit keresel, azt a tengerben nem találod meg, bármennyire is keresed. Viszont nálunk van északi gyöngy! Gyorsi, ültesd a mackót a hátamra, és hozz neki ajándékba egy különleges gyöngyszemet, amelyet csak itt lehet megtalálni. A meleg tengerekben más a gyöngy... Utána visszaviszlek a partra. Menjen a hegyekbe, ott talán megtalálja, amit keres.
Gyorsi a mackót Bálna bácsi hátára ültette, majd lemerült, és egy pillanat múlva felbukkant, úszóiban valami hihetetlenül szépet tartva.
Íme a gyöngy, Mackó, hogy ne felejtsd el a tengeri utadat. Sajnálom, hogy nincs nálunk semmi, ami neked szólna, de örültem, hogy segíthettem egy ilyen bátor kicsi mackónak. Biztos vagyok benne, hogy megtalálod, amit keresel. Viszontlátásra, legyen jó utad!
Viszontlátásra, Gyorsi! Köszönöm mindent. Nem feledem a segítségedet! – mondta a mackó búcsúzóul.
Bálna bácsi gyorsan elvitte a mackót egy sziklás partra. Kitette a kis utazót, és így szólt:
Viszontlátásra, Mackó! Sokat tanítottál nekünk, a tenger lakóinak, kis bátor utazó. Nem feledjük a kedvességedet. Legyen jó utad, és mindenképpen találd meg, amit keresel!
Köszönöm a tanácsot, a segítséget és az ajándékot, Bálna bácsi. Nem feledem a kedvességedet, viszontlátásra! – mondta a mackó a távolodó bálnának.
A mackó körülnézett: előtte magas hegyek álltak. Ijesztő volt a kis plüssmacinak továbbmenni, de folytatnia kellett az utat.
Sem az erdőben, sem a tengeren nem talált semmi különöset, ezért bátran kellett továbbmennie. Elindult a hegyi ösvényen, körülnézve, nehogy véletlenül elszalassza azt, amit keres.
Nem tudta, milyen találkozások és csodálatos tájak várnak rá. De eszébe jutott Jóbálint. Mennyire tetszene neki a hegyvidék! Bárcsak visszatérhetne a varázslóhoz, és láthatná boldognak, hinni a csodában, ahogy illik egy ilyen jó emberhez. A mackó gyorsabban lépett.
Egy plüssmaci utazása a hegyekben
Nehéz volt a kis plüssmacinak a hegyekben télen. A hó szép volt, de a csúcsokon még több volt belőle, mint az erdőben, így a kis mancsoknak nehéz volt a haladás. A szél sokkal erősebb volt és hidegebb.
Teljesen kifáradt a mackó. Leült, a hátát egy sziklának támasztotta, és azon gondolkodott, hogyan találja meg itt azt, ami segít barátjának. Még azt sem tudta elképzelni, mi lehet az. Hirtelen maga előtt meglátott egy kiskecskebakot, aki figyelmesen nézte.
Jó napot, én vagyok Bodzsi, a kecskebak. Nem akármilyen kecskebak vagyok, hanem hegyi. Téged még nem láttalak a mi hegyeinkben. Ki vagy te? Mi hozott ide?
Jó napot, Bodzsi! Én vagyok Mackó, a plüssmaci. A hegyekbe azért jöttem, hogy segítsek egy barátomnak, a jó varázslónak. Tőle kaptam ajándékba, amikor még kisfiú volt, most pedig felnőtt. Tudod, hányunknak segít még most is a kezével! Csakhogy nem tud csodát tenni, és ez nagyon bántja. Elvesztette a hitét a csodákban, és úgy gondolja, nem nevezheti magát varázslónak. Ezért indultam el, hogy megtaláljam azt, ami visszaadja neki a képességét. Az erdőben kezdtem, de ott nem találtam meg. A tengerben sem, és Bálna bácsi a hegyekbe küldött. Nincs véletlenül nálatok, Bodzsi, amit keresek?
Bodzsi elgondolkodott. Nem látott ő ilyesmit a hegyekben, de nagyon szerette volna segíteni a mackónak.
Nem láttam azt, amit keresel, de a bölcs Hópárduc nagyapó mindent tud, és biztosan tud neked segíteni. Ülj a hátamra, elviszlek hozzá!
Rövid volt az út, mert Bodzsi ügyesen mozgott a hegyekben, és hamar a Hópárduc nagyapó barlangjánál értek. Bodzsi kiáltott:
Jó napot, Hópárduc nagyapó! Nagyon szükségünk van a tanácsodra!
Abban a pillanatban kilépett a barlangból Hópárduc nagyapó, nagy testű, szép szőrmében. Figyelmesen végignézte a vendégeket, és így szólt:
Jó napot! Ha tanácsra van szükség, szívesen segítek, ahogy tudok. Mesélj, mi a dolog.
A mackó nagyon örült, hogy a bölcs nagyapó segíteni akar, és sietve elmondta, ami nem hagyta nyugodni.
Hópárduc nagyapó meghallgatta Mackót, és elgondolkodott. Ő mindent tudott a hegyekről, de abban, hogy miben segítsen, nem volt biztos.
Itt sem találsz semmit, bármennyire keresed. Nehéz feladat jutott neked, Mackó, de a segítőkészséged dicséretes. Ülj a hátamra, elviszlek a régi barátomhoz, Villámszárny sashoz. Talán ő tud segíteni. Bodzsinak pedig haza kell mennie az anyukájához, biztosan aggódik már...
Bodzsi odament a mackóhoz, lehajtotta a fejét, a mackó pedig plüss mancsával megsimogatta, és így szólt:
Viszontlátásra, Bodzsi! Köszönöm, hogy nem hagytál egyedül a hegyekben. Nem feledem a segítségedet és a kedvességedet.
Viszontlátásra, Mackó! Legyen jó utad, és biztosan megtalálod, amit keresel! – búcsúzott Bodzsi.
A mackó Hópárduc nagyapó hátán folytatta útját. Gyorsan eljutottak Villámszárnyhoz, aki a hegy csúcsán lakott. Villámszárny észrevette régi barátját, és odarepült a vendégekhez.
Üdv, barátom! És te is, Mackó, üdv! Mi hozott titeket hozzám?
Üdv, Villámszárny! A plüssmacinak nagyon sürgősen segítenie kell egy barátjának, egy varázslónak. A varázsló elvesztette a hitét a csodákban, és a mackó meg akarja találni, amivel segíthet. Az erdőben kezdte, de ott nem talált semmit. A tengerben is kereste, de ott sem volt semmi. Bálna bácsi a hegyekbe küldte, de nálunk sincs semmi ilyesmi... Te sokat repülsz a világban, mindent tudsz, talán megmondanád, hol keressük azt, ami segít a varázslónak?
Villámszárny elgondolkodott.
Annyit repültem a világban, és sosem láttam ilyesmit. Ezt, amit keresel, kisöcsém, nem találod meg az egész világon. Ismerem neked a varázslót is. Ma reggel láttam. Amikor elvesztette téged, még jobban elszomorodott, és úgy érzem, ideje hazamenned és befejezned az utazást. Elviszlek egyenesen a házatokhoz, bátor kis utazó, ülj a hátamra.
A mackó nagyon szomorú lett, hogy nem talált meg semmit, ami visszaadhatná a varázslónak a hitét a csodában. Nincs az egész világon semmi, ami segíthetne a barátjának.
Nos, ha nem tudtam segíteni a barátomnak, nem szabad még jobban elszomorítanom. Haza kell mennem. Köszönöm, Hópárduc nagyapó, nem feledem a jóságodat és a segítségedet. Viszontlátásra!
Viszontlátásra, Mackó! Sokat tanítottál nekünk, a hegyek lakóinak, kis bátor utazó. Mi sem feledjük a jóságodat, és legyen jó utad! – mondta Hópárduc nagyapó.
A mackó felmászott Villámszárny hátára, és a sas felrepült. Olyan magasra szálltak, hogy az emberek, a fák és a házak apróknak tűntek. Ó, milyen szép volt télen a föld a repülő sas magasságából! A mackó lélegzete is elakadt a szépségtől.
Egyszer csak feltűnt az ismerős patak, és a sas leszállt a varázsló háza melletti tisztásra. A mackó szeretettel mosolygott Villámszárnyra.
Köszönöm, Villámszárny, hogy hazavittél! Nem feledem a segítségedet. Viszontlátásra!
Örültem, hogy segíthettem, bátor kis Mackó! Bár nem találtad meg, amit kerestél, sokat tanultunk tőled. Igazi barát vagy, aki készen áll a nehéz utazásra annak kedvéért, aki fontos neki. Viszontlátásra! Ne szomorkodj, minden jó lesz! Búcsúajándékul adom neked a tollamat, hogy ne feledd a hegyeket – mondta Villámszárny, és csőrével odanyújtotta a tollat.
A sas elrepült, a mackó pedig felmászott a ház előtti padra, és elgondolkodott. Nem találta meg azt, ami visszaadhatta volna a varázslónak a hitét a csodában, és így boldoggá tehette volna.
A padon ülve, fáradtan a hosszú utazástól, nézegette a kapott tobozt, a gyöngyöt és a tollat. Örömmel gondolt Pihe és Gyorsi kedvességére, Bálna bácsira, Fehérfarkúra, Bagoly nagypapára, Villámszárnyra és Hópárduc nagyapóra, de egyúttal szomorú is volt, mert nem tudott segíteni a varázslónak.
És szomorú volt azért is, mert barátja nem tudhatja meg, hogy a mackó próbált segíteni, milyen utat tett meg, hogy visszaadja neki azt a mosolyt, amelyet már régóta nem látott, és olyan nagyon szeretett volna újra látni.
Hazatérés, avagy az utazás vége
A mackó a padon ült a házuk előtt, és nem merte bemenni. Hirtelen kinyílt az ajtó, és meglátta Jóbálintot. Milyen nagyon hiányzott neki! A varázsló meglátta a mackóját, örömében felkapta a karjába.
Milyen örülök, hogy látlak, Mackó! Már azt hittem, örökre elvesztettelek! Hol jártál, kicsim? Mi ez a szép dolog ott mellettед a padon?
Jóbálint leültette a mackót a padra, és kezébe vette a tobozt. Amint a toboz a kezébe került, meglátta kis plüss barátja erdei utazását, olyan tisztán, mintha ott lett volna.
Letette a tobozt a padra, és kezébe vette a gyöngyöt. Megnyílt előtte a mackó tengeri utazása.
Végül felvette a tollat, és a toll megmutatta neki a mackó kalandjait a hegyekben. Visszatette a tollat is a helyére.
Könnybe lábadt a szeme, olyan tisztán látta mindazt, ami a mackóval történt. Felvette a karjába a mackót, és szemébe nézett a gombszemekbe, miközben gyengéden simogatta a plüss hátát.
Bátor, kicsi Mackó! Milyen szerettél volna segíteni nekem, hogy megtaláld azt, ami visszaadja a hitet a csodában és a képességet, hogy újra csodát tegyek. És íme, ez az, amit kerestél, és ami nem található meg az egész világon. Ez a te utazásod, bátor plüss barátom! Hát nem csoda, hogy merted ezt vállalni? Az erdő, a tenger és a hegyek lakóinak ajándékai révén úgy láttam az utadat, mintha ott lettem volna veled! Most újra hiszek a csodában, és szeretnék valakinek varázslatot tenni! Köszönöm, Mackó, te igazi barát vagy! Menjünk be a házba, rakjuk el az ajándékaidat egy szelencébe, és fürdesselek meg, mert a plüss bundád összekoszolódott...
A varázsló a mackóval a karjában bement a házba, a kanapéjára fektette, majd meleg vizet töltött egy lavórba, előkerült az illatos szappan, és a kanapéról felemelve a mackót, a főzött fürdőbe ültette.
Csiklandós volt a plüss mancsoknak, amikor a varázsló dörzsölte őket a szivaccsal. Az orrát illatos hab borította. A mackó örült, hogy a varázsló ismét mosolyog, ami azt jelenti, hogy újra hisz a csodában.
Jóbálint megmosta a mackót, és a plüss bundája még szebbnek tűnt. A varázsló törölközőbe csavarta a mackót, és a lobogó kandalló melletti szőnyegre tette szárítkozni.
A mackó gyorsan megszáradt, a varázsló pedig piros masnit kötött a nyakába. Felemelte a mackót, és az ablakhoz lépett. Kint már sötét volt.
Hogy merted vállalni ezt az utazást, kicsi, bátor mackóm! Te, Mackó, igazi csodát tettél velem, a varázslóval. Azt mondják, hogy azokért, akik fontosak nekünk, bármilyen csodát képesek vagyunk megtenni, és nincs lehetetlen, ha segítségre van szükségük. Szükségem volt a segítségre, te pedig nem féltél megtenni mindent, hogy boldognak láss. És boldog vagyok, mert van nekem ilyen csodálatos barátom. Megpróbálok egy kis csodát tenni neked!
Jóbálint a kedvenc, hangulatos polcára ültette a mackót. Tudta, hogy a mackónak leginkább a repülés tetszik. Becsukta a szemét, kicsit félt, hogy nem sikerül, és így szólt:
Dúnáj-dúnáj-dúnáj, és lesz a mackónak léggömbje, éppen a méretének megfelelő... Nézd, barátom, nézd... Repüljetek, szavaim, mint a madarak, teljesítsétek kívánságomat most azonnal!
Amikor kinyitotta a szemét, a varázsló a mackó polcán egy élénk színű léggömböt látott. Jóbálintnak öröm töltötte el, hogy végre sikerült csodát tennie a barátjának. Így most újra csodát tud tenni, ahogy a varázslókhoz illik. A léggömb nem volt átlagos: a mackót a kosárba ültetve a varázsló halkan megszólalt:
Repülj, léggömb, repülj...
A léggömb lassan repült a szobában. A mackó boldog volt, szeretett repülni, ezt most már tudta biztosan. Ezt akkor értette meg igazán, amikor a sas hátán tért haza.
Nagyon tetszett a mackónak a meglepetés, de még jobban szerette látni a jó varázslót boldognak. Nem hiába utazott tehát. A varázslénygömb néhány kört tett a szobában, majd leereszkedett a polcra. Jóbálint kivette a mackót a kosárból, és kényelmesen elhelyezte a polcon.
Most pedig ideje pihenni, jó éjszakát, Mackó!
Jóbálint eloltotta a villanyt, és kedvenc kanapéján kényelmesen elhelyezkedve elaludt. Csendes lett a házban. A bátor plüssmaci is aludt. Boldog volt, hogy újra otthon lehet. Álmában az erdő, Pihe, Bagoly nagypapa, Fehérfarkú, a tenger, Gyorsi és Bálna bácsi, a hegyek, Bodzsi, Hópárduc nagyapó és Villámszárny jelentek meg.
Így ért véget a plüssmaci, Mackó utazása. Sikerült megtalálnia azt, ami visszaadta a varázslónak a hitét a csodában, és a képességet, hogy egyszerű csodákat tegyen.
Sok csodát adott a városka lakóinak a jó varázsló, Jóbálint. Még ma is, a kis városban bármelyik lakos melegen mutat rá kedves olvasóm, a varázsló és a mackó házára. Ők pedig szívesen mesélnek sok érdekes történetet.
Ne feledd ezt a csodálatos történetet az igaz barátságról, amelyet bizalommal adok át neked.
