Megérkezett a tél. Az erdő ezüst ruhában állt. A nap sugaraiban csillogott és sokszínű szikrákkal ragyogott.
Egy kis nyúl hosszú füleivel, fehér, puha bundájában szaladt az erdei ösvényen. Hop-szöpp, hop-szöpp… Soha nem látott még ilyen erdőt: ez volt az első tele az életében.
A nyúl hangulata játékos volt. Egy nagy narancssárga sárgarépát rágcsált és egy dalt énekelt:
Én vagyok a vidám nyúl.
Az erdőben szaladok.
Vidám dalt énekelek.
Egy fekete varjú
Sárgarépát ajándékozott nekem,
Rágcsálom és énekelek.
A szalongó elé egy kis mókus szállt le egy nagy tölgyről.
Halló, nyúlka! Te olyan vidám vagy, sárgarépát rágcsálsz, dalt énekelsz. De hol van a szürke bundád? És ki ajándékozott neked egy ilyen fehér és puha új bundát?
Halló, mókus! Minden nyúl télen szürke bundáját fehérre cseréli. Ez azért van, hogy az erdőben könnyebb legyen elrejtőznünk: fehér hóban, havas bokrok között és fehér ruhás fák között. Így a róka és a farkas nem tud minket meglátni. Mi, vidám nyúlkák, a természet ilyen ajándékot adott nekünk.
Nekem is új bundám van! De te nem vetted észre!
Igaz, nem vettem észre... Szóval ti is átöltöztök télre?
Igen. De nálunk, mókusoknál, a bundát vöröses helyett szürkére cseréljük. Ez azért van, hogy a fákon ne legyünk láthatóak, ― válaszolta a mókus. ― Sőt, nyáron finom készleteket gyűjtünk a fák odvaiban lévő tárolóinkba: tobozokat, szárított gombákat, diókat, bogyókat. Télen pedig kivesszük és eszünk, és barátainkat kínáljuk. Tessék egy makk! Élvezd!
Köszönöm, mókus. Én pedig egy darab édes sárgarépát adok neked.
A nyúl egy darabot harapott a sárgarépából, adta a mókusnak, és továbbszaladt. Szalad, énekli a dalt és rágcsálja a sárgarépát:
Én vagyok a vidám nyúl,
Új fehér bundában.
Vidám dalt énekelek
És sárgarépát rágcsálok.
Mindenkinek édes,
Lédús... cukorkát kínálok!
Az ösvényen egy fajd jelent meg a nyúl előtt.
Halló, nyúlka! Szeretnék egy cukorkát.
Halló, fajd! Tessék az én cukorkám, ― és a nyúl sárgarépát nyújtott neki.
De ez nem cukorka! ― csodálkozott a fajd. ― Ez sárgarépa!
Számomra, nyúlként, ez finom cukorka! ― vidáman kacsintott a szalongó, majd dicsekedett, ― nézd meg az új fehér bundámat!
Én télen a hóban rejtőzöm, meleg van és nem kell bundám, ― válaszolt a fajd, ― de egy darab sárgarépát szívesen veszek. Köszönöm! Tessék neked nyírfa rügyek. Olyan finomak! Mi nagyon szeretjük őket!
Köszönöm, fajd, az ajándékért! ― örült a nyúl és továbbszaladt.
A boldog nyúl szalad az ösvényen és énekli a dalt:
Én vagyok a vidám nyúl,
Ugrálok, szaladok —
Énekelek.
Mindenkinek sárgarépát kínálok
És ajándékokat fogadok!
Hirtelen a nyúl útjában hosszú, szőrös botok jelentek meg. A nyúl felemelte a fejét, és egy óriási szarvas állt ott. Nagy szarva volt a fején. A nyúl megijedt, remegni kezdett és azonnal elhallgatott.
Miért félsz tőlem, nyúlka? ― mondta hangosan a szarvas. ― Ne félj. Mi, szarvasok, az ilyen kicsiket nem bántjuk.
Én vagyok a vidám nyúl. Énekelek, sárgarépát rágcsálok… ― motyogta a nyúlka.
Jó vagy! De te sárgarépával kínálnál meg?
Persze, ― mondta halkan a nyúlka és az egész sárgarépáját nyújtotta a szarvasnak.
A nagy szarvas feje lehajolt a földre, és a nyúl közvetlenül a nagy szájába helyezte a sárgarépát.
Köszönöm, nyúlka, az ízletes ajándékért!
A bokrok mögül egy vörös róka figyelte ezt a jelenetet. Már régóta követte a nyúlt, támadni akart, elkapni és a barlangjába vinni. De hirtelen a kis nyúl beszélgetni kezdett az óriási szarvassal. A róka pedig félt a szarvasoktól: nagy szarvuk van, amely fájdalmasan szúr. A bátor nyúl pedig sárgarépával kínálta meg ezt a óriást…
A róka megijedt. Megértette, hogy a nyúl a nagy szarvas barátja, és most nem lehet őt bántani. A félelemtől a róka az erdőben szaladt és az összes állatnak és madárnak kezdte mesélni a bátor nyúlról.
A kis nyúl most a nagy szarvas barátja! ― kiáltotta, futva az erdőben és puha farkával eltüntette nyomait.
