Egy kis szigeten Ausztrália közelében, a dzsungelben keltek ki az apró lények: mindegyik a saját fészkéből. Az egyik a dinoszaurusz-mama, a másik pedig a kacsacsőr-mama mellett jött világra.
Amikor a kicsik egy kicsit megerősödtek, kíváncsiak voltak, hogy mi is van körülöttük. Egy nap a mamák elmentek élelmet keresni, és a kicsik úgy döntöttek, hogy körbenéznek.
A Dinoszauruszka kimászott a házikójából. Eleinte félt messzire menni, de aztán meghallotta a madarak énekét, megnyugodott és bátran előre sétált.
Minden körülötte örömmel töltötte el, amíg rá nem jött, hogy eltévedt. A Dinoszauruszka megijedt, sírni szeretett volna, de azt gondolta: "Nem szabad sírnom, hiszen olyan nagy vagyok. Mi van, ha valaki meglát vagy meghall – majd kigúnyol."
Leült egy nagy páfrányt mellett és azon gondolkodott, mit tegyen.
A Kacsacsőr is élvezte a dzsungel természetét, de egy idő után rájött, hogy nem találja meg az utat a fészkéhez. Egy magas páfrány alatt megállt és sírni kezdett.
Mama, mama, hol vagy? Haza akarok menni!
A Dinoszauruszka körülnézett és egy furcsa lényt látott. Úgy döntött, hogy odalép hozzá.
Ki vagy te? Miért sírsz? – kérdezte.
Én vagyok a Kacsacsőr. Nemrég keltem ki a tojásból. Sétálni akartam és eltévedtem, – szipogott a Kacsacsőr, – és te ki vagy?
Én vagyok a Dinoszauruszka. Én is nemrég keltem ki és én is eltévedtem, – válaszolta a Dinoszauruszka. – Miért sírsz olyan hangosan? Itt senki sincs rajtam kívül. Meg kell nyugodnod.
Hogyan ne sírnék! Elvesztettem az otthonomat és a mamámat! Én olyan kicsi vagyok, mindentől félek! – és a Kacsacsőr még hangosabban kezdett sírni.
Hallod, felülhetsz a hátamra. Én olyan magas vagyok. Talán látod majd az otthonod, – döntött úgy a Dinoszauruszka, hogy megnyugtatja a félénket.
A Kacsacsőr gondolkodás nélkül felmászott a Dinoszauruszka farkán és kényelmesen berendezkedett. A kicsik sokáig jártak a dzsungelben. Csodálták a virágokat, a liánokat és a madarak énekét. Hirtelen a Kacsacsőr örömmel felkiáltott.
Az otthon, az én otthon! Látom! Ott van, előtte!
A Dinoszauruszka felgyorsított, de azt gondolta: "Milyen kár, hogy az ő házikója már megvan. Milyen jó volt együtt sétálni és egyáltalán nem volt félelmetes."
Amikor a kóborlók közelebb értek, nagyon meglepődtek: az anyáik egymás mellett ültek!
Hova tűntetek el, kóborlók? Hol keresselek benneteket? Talán a krokodilok ették meg? – sírtak az anyák.
Nem, nem! – kiáltottak a kicsik. – Nem ettek meg minket a krokodilok. Itt vagyunk!
Az anyák átölelték a kicsijeiket, egy kicsit megdorgálták, de nagyon örültek.
Hol voltatok?
Csak sétáltunk és megismertük a dzsungelt, – mondta bátran a Kacsacsőr, teljesen elfelejtve a félelmeit, – de többé nem megyünk oda egyedül. Ígérjük!
Kiderült, hogy a Dinoszauruszka és a Kacsacsőr szomszédok voltak. Amikor hazafelé indultak, a Kacsacsőr azt mondta a Dinoszauruszának: "Legyünk barátok! Nagyon bátor vagy! Te igazi barát vagy!"
A Dinoszauruszka nagyon örült ezeknek a szavaknak, és úgy döntött, hogy többé nem fog félni és mindig segíteni fog a kicsiknek. Hiszen ő bátor!
E sétálás után a kicsik nagyon összebarátkoztak. Gyakran játszottak együtt, de többé nem mentek messzire, hogy ne szomorítsák meg az anyáikat.
