Péter nagyon szeretett online játékokat játszani.
Minek is vettétek neki azt a táblagépet! Még többet fog játszani! ― háborgott a nagymama.
Manapság szinte minden gyereknek van táblagépe, és semmi baja… ― ellenkezett apa.
A telefonon pedig minden apró, a játékaival tönkreteszi a szemét! ― tette hozzá anya.
A nagymama csak sóhajtozott, és bement a konyhába. Eleinte Péter nem játszott sokat. Megtanulta a leckéjét, rendet rakott otthon. Aztán a kedvenc játékában elkezdődött a versenyszezon. Na, innen indult be minden!
Péter, hallottad, hogy a játékunkban hamarosan lesz egy verseny? ― izgatottan kiabálta Vadi, odaszaladva a barátjához.
Nem, és mi az a verseny?
Hát te aztán tényleg hülye vagy! ― csodálkozott Vadi. ― Ez egy bajnokság! Igazi harcos lehetsz belőle! Hú, nekem valószínűleg nem fog összejönni, hogy részt vegyek. Anyu nem engedi, hogy ennyit játsszak!
És sokáig kell játszani? ― kérdezte érdeklődve Péter.
Legalább öt órát! Két napig tartanak a küzdelmek. Minden csatában győznöd kell. Ez nehéz: tudod, milyen harcosok vannak ott!
Péter azzal a gondolattal ment haza, hogy mit kellene kitalálnia, hogy engedjék neki elmenni erre a versenyre. Péter még ígéreteket is készített anyának és apának: jól fog tanulni, rendet rak a szobájában, mindig elviszi sétálni Rexet, kitisztítja a hörcsögök ketrecét, és minden ilyesmit.
Otthon csak a nagymama volt. Az unokatestvér megbetegedett, a szülei pedig meglátogatni mentek. Két napig nem lesznek otthon! Péter boldog volt: a nagymama nem olyan szigorú, mint anya és apa. Most biztosan megnyeri a versenyt!
Egy finom ebéd után Péter elmosta maga után a tányért, majd a nagymama szemébe nézve halkan megkérdezte:
Nagyi, szabad?
Mi szabad?
Hát, játszhatnék egy kicsit a táblagépen… Ma versenyem van.
Nos, ha verseny, akkor persze! ― mosolygott a nagymama. ― De csak egy kicsit.
Persze-persze! ― Péter felkapta a táblagépet, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén.
A játék magával ragadta a fiút, nem látott és nem hallott semmit a környezetéből. A csaták nehezek voltak. Csak három harcost tudott legyőzni, aztán újrakezdte a játékot, amikor a gyerekszoba ajtajában megjelent a nagymama:
Péter, te csak egy kicsit kértél, de már egy egész óra eltelt! Na, ebből most elég!
Nagyi, drágám, csak egy percet, az utolsó csatát!
Öt perc, Péter, öt perc!
De öt perc múlva Péter eszébe sem jutott eltenni a táblagépet. Megint veszített egy csatát, és nagyon dühös lett: győztes akart lenni, vagy legalább a második helyen végezni, hogy Vadi elsápadjon az irigységtől. Mutassa meg, milyen menő harcos ő!
Amikor a nagymama újra benézett a szobába, a fiú úgy tett, mintha nem hallaná a megjegyzéseit. Igen, tudta, hogy a nagyi megsértődik, de majd később bocsánatot kér, most pedig a csata a legfontosabb! A nagymama többször is benézett, de Péter vagy hallgatott, vagy csak intett a kezével: most nincs időm. Végül a nagymama sem bírta tovább:
Péter, elfáradtam, hogy mondogatom, hogy abba kell hagynod a játékot! Már négyszögletes a szemed! Hallasz engem?
A fiú hallgatott.
Péter…
Igen, hagyj már engem! „Péter, Péter”… Péter megette a medvét!
Hogy beszélsz velem… ― remegő hangon szólalt meg a nagymama.
Úgy beszélek, ahogy akarok! Ez az én lakásom, és itt én vagyok a gazda! Ha nem tetszik, menj el! ― az utolsó szavakat a fiú hangosan kiáltotta, majd felpattant a kanapéról, és becsapta a nagymama előtt a szobája ajtaját.
Azt hitte, a nagymama most újra jön majd szidni, de csak halk lépteket hallott az ajtó előtt.
Biztos a konyhába ment, ― gondolta, ― jó, akkor befejezem a játékot, aztán bocsánatot kérek. Most nem érek rá: a csata csata!
Péter teljesen beleveszett a játékba. Nem tudta, mennyi idő telt el. A verseny még nem ért véget, de a táblagép akkumulátora lemerült. A fiú eszébe jutott, hogy a töltőt a nappaliban hagyta.
Hát jó, ― mondta magának Péter, ― elmegyek a töltőért, bemegyek a konyhába a nagymamához, bocsánatot kérek, és folytatom!
Péter megnyújtózkodott: minden izma elmerevedett attól, hogy sokáig ült egy helyzetben. Kinyitotta a szobája ajtaját, és meglepődött: a folyosón más volt a tapéta, és minden másképp nézett ki.
Nagyi itt két óra alatt átragasztotta az egészet? ― mondta.
Amikor a fiú bement a konyhába, nem volt ott nagymama. Csak egy nyolc év körüli kislány ült az asztalnál, és mindkét arcába csomagolt cukorkát majszolt.
Ki vagy te? ― kérdezte Péter.
Fáni vagyok, ― mondta a kislány, ― és ön, bácsi, biztos vízvezeték-szerelő?
Micsoda vízvezeték-szerelő? És nem vagyok a bácsid, csak pár évvel vagyok idősebb nálad!
Ha-ha! ― nevetett fel vidáman a kislány. ― Hát maga is tréfás kedvű! Úgy nézek ki, mint a nagymama?
Elég a hülyéskedésből, ― mérgelődött Péter, ― ki vagy te, és hol van a nagymamám?
Milyen nagymama? ― érdeklődött a kislány.
Nagy Ilona a nagymamám! Mondd el, hogy kerültél ide, beengedett a nagymamám?
Itt lakom! ― a kislány sértődötten összeszorította az ajkát. Aztán valamire visszaemlékezve hozzátette: ― Nagy Ilona… valahol már hallottam ezt… Ja, emlékszem! Apu mesélte. Ez a dédnagymamám. Azt is mondta, hogy még a születése előtt eltűnt. Az idősebb unokája megbántotta. Annyira belemerült a játékba a táblagépen, hogy senkit nem látott és nem hallott. A szülei ― a nagyszüleim ― megpróbálták magukhoz téríteni, orvosokat hívtak, de minden hiába volt. Még egy új betegséget is felfedeztek: „zombikomp”-nak hívják. Azóta ehhez a fiúhoz, aki egyébként a bátyám, nem járnak be. Az orvos szerint még ételre sincs szüksége, hiszen átköltözött a virtuális világba. A szobájának ajtajára még táblát is akasztottak: „Ne lépj be!”.
Péter rémülten nézett:
És a nagymama, hová tűnt?
Azóta senki sem látta azon az estén. Várjunk, nem ön abból a szobából jött, ahol a tábla van? Ön a bátyám a virtuális világból?
Péter nem válaszolt. Kiszaladt a konyhából, és berontott a saját szobájába. Ahogy a tükörbe nézett, nem egy kisfiút látott. Egy fáradt, sápadt nagypapa nézett vissza rá.
Mit tettem! ― kiáltott Péter. ― Egy buta játék miatt eltűnt a nagymamám! Nagyi, drága nagyim…
Péter zokogva az ágyba esett, és tehetetlenségében elaludt.
Péter, Péter…
Valaki finoman megrázta a vállát. Kinyitotta a szemét, és meglátta a nagymamáját.
Nagyi, drágám, visszajöttél!
Hiszen sehová sem mentem, a konyhában ültem, hogy ne zavarjalak…
Nem zavarsz… Nagyi, bocsáss meg, nem akartalak megbántani, becsszóra!
A nagymama elmosolyodott:
Nem haragszom rád, Péter.
A fiú pedig arra gondolt: „Milyen jó, hogy ez csak álom volt!”.
Péter néha ma is eljátszik egy-egy játékkal. De most már tudja, hogy ez csak játék, a valódi világ pedig sokkal érdekesebb!
