Hóembert készíteni nem olyan egyszerű. Először is mindent jól ki kell számítani. El kell dönteni, hogy hány gömbbõl lesz a hóember, hol helyezzük el a legcélszerûbben, hogy mindenki, aki az udvar mellett elhalad, csodálkozva mondja: "Nos, fiúk, Pisti és János, jól csináltátok! Milyen szép hóembert készítettetek, csak öröm rá nézni!"
A helyet nem gyorsan választottuk ki. Pisti a játszótérre akarta helyezni, de én tudom, hogy olyan szépség, mint a mi hóemberünk, nem marad sokáig ott. Így szólok neki:
Pisti, ne gondolkozz, hova helyezzük a játszótérre? A homokozó mellett? Úgy a gyerekek jönnek majd lapáttal és vödörrel, és gyorsan szétszedik alkatrészekre, még a sárgarépát sem hagyják meg!
Igazad van, János, okosan beszélsz. Akkor szerinted hova kellene helyezni a szépfiúnkat?
Ez pedig olyan egyszerû - a bejáratunk mellett. Még egy lapátot is adunk a kezébe, akkor pont olyan lesz, mint a mi házfelügyelõnk, Tolika bácsi.
Jó ötlet! De hogyan helyezzük a hóembert a bejárat mellett, mindenkit zavarni fog, érte biztosan senki nem mond köszönetet!
Végül hosszan vitatkoztam Pistivel, de végül kompromisszumra jutottunk: az udvarunkban nemrég felállítottak egy nagy karácsonyi fenyõfát, minden ablakból látszik, oda helyezzük a hóembert. És aki a fenyõfát szeretné megtekinteni, észreveszi majd az õ alkotásunkat.
Tudtok-e, mi a legnehezebb a hóember készítésben? Azt gondoljátok, hogy egy nagy, hóból készült gömböt gördíteni? Vagy felülre helyezni? Nem így van. A legnehezebb - együtt dolgozni. Nálunk Pistivel kezdetben nem ment a munka.
Szólok neki: "Pisti, te gördítsd az elsõ gömböt, én a másodikat, a harmadikat pedig együtt gördítjük, hogy tisztességesen legyen." De õ nem akart, azt kezdte mondani, hogy az elsõ gömb a legnehezebb gördíteni, és hogy õ a három közül a legnagyobb. Végül megállapodtunk, hogy én gördítem az elsõ gömböt, Pisti pedig a többit.
De itt sem ment a munka. Pisti második hógömbje nagyobbnak bizonyult, mint az én elsõm! Nos, nem baj, nem hiába barátok vagyunk Pistivel az óvodából. Hozzájöttünk a munkához, elkezdtünk egymásnak segíteni. Olyan nagy elsõ gömböt gördítettünk, amely szélessége a fenyõfával egyenlõ, nem kevesebb!
Aztán Pisti a vállára ültetett, és én valahogy felhelyeztem a többi gömböt. Egyszerûen azt mondhatnám, hogy én kicsit nagyobb vagyok, mint Pisti, nem nehéz nekem ezeket a gömböket felemelni, hétvégenként sportolok, edzek. De Pisti két fejjel magasabb nálam, így úgy döntöttünk, hogy õ ültet fel engem a vállára, én pedig a hógömböket helyezem fel.
Igaz, egyszer majdnem összeomlott az egész szerkezetünk! Akkor megijedtem, kiáltok Pistinek:
Esik! Vigyázz! Óvakodj!
Tartsd, tartsd, ne engedd el, most valami ötletre jutunk - kiált vissza nekem.
Itt, nem titkolom, nem nélkülözhettük a külsõ segítséget. És ki gondolta volna, hogy Natasa, az elsõ emeletről való szomszédasszonyom, olyan ügyesnek bizonyul. Amint látta, hogy a gömb esik, azonnal hozzánk rohant, megtartotta, biztosította. Végül minden rendben volt! Pedig Natasa két évvel fiatalabb nálam.
Nem volt mit tenni, be kellett venni õt az építõcsapatba. Éppen kutyasétáltatásból jött, egy kicsi, Vöröske a neve. Õ is sokat segített nekünk, jó hangulatot teremtett!
Natasa pedig, okos lány, nem vesztette el a fejét, azt mondja:
Szóval! Mi ez, hogy a hóembernek nincs vödre a fején?
De hol szerzem meg? Az anyám semmire nem adja oda a vödröt - mondtam az igazat. Már amikor kijöttem otthonról, kértem anyámtól egy vödröt, de õ nem akart hallani róla.
Tudom, hol lehet vödröt szerezni! Maradjatok itt! - mondta Pisti és elszaladt ismeretlen irányba.
Natasa és Vöröske meg én nem vesztegettük az idõt. Felhelyeztük a sárgarépát az orr helyett, otthonról hoztam. Natasa pedig a zsebébõl elõvett néhány nagy gombot. Nem ugyanolyanok, persze, de mi számít! Viszont a szemek nagyon szépek lettek. Gyorsan gördítettünk még egy pár gömböt a karoknak és a lábaknak. Felhelyeztük õket, és rájöttünk, hogy vödör nélkül a hóember valóban befejezetlen. Vöröske ezt megerõsítette, hangosan azt mondva: "Vau-vau".
Szerencsénk volt, hogy Pisti gyorsan megoldotta. Szerzett valahonnan egy nagy piros műanyag vödröt. Felhelyeztük a hóember fejére, és még sokáig álltunk és néztük az õ alkotásunkat.
Sajnálni fogom, ha elolvad - mondta szomorúan Natasa.
Most bár meleg a tél, de a hó sokáig marad. Szóval nem fog gyorsan elolvadni - válaszolt neki Pisti.
Hosszan néztem a szép hóemberünket. Úgy nézett ki, mintha közvetlenül egy karácsonyi képeslapról jött volna. Míg dolgoztunk, az utcán besötétedett. Télen gyorsan sötétedik, és mi olyan elmerültünk a munkában, hogy csak akkor vettük észre, amikor a közeli fenyõfán felgyúlt a színes girland.
Csináljunk egy fényképet az emlékezésre? - javasoltam a fiúknak.
Olyan nagyon szerettem volna megörökíteni ezt a boldog gyermekkori pillanatot. Ez a karácsonyi csoda, amelyet nem a Télapó, hanem mi, János, Pisti, Natasa és persze Vöröske hoztunk létre. Nem sajnáltam az utolsó képet a fényképezõgépemen ilyen pillanatért.
Az apám adta nekem a fényképezõgépet, azt mondta: "Tanulj meg szépséget keresni körülötted, de ne pazarolj képeket, a film drága dolog". De tudtam, hogy apámnak tetszeni fog az én képem.
A fiúk támogatták az ötletemet. Bár sötét volt, de úgy tudtunk állni, hogy látszódtunk, és a kép közepén volt a mi Hóemberünk. Igen-igen, így, nagy betûvel. A fényképezõgépet a házfelügyelõnek, Tolika bácsinak adtuk, õ szívesen lefotózott minket.
Aztán hazamentem. Még sokáig néztem az este az ablakból a hóemberre. De amikor reggel felébredtem, láttam, hogy az éjszaka megdõlt, és a szél elszállította a vödröt. De furcsa módon nem voltam szomorú, ez már nem volt fontos. Az igazi karácsonyi csoda tegnap történt - amikor együtt dolgoztunk és valami szépet hoztunk létre.
