Egy gyönyörű városban, amely a Csoda nevet viselte, élt egyszer egy kislány, akit Lidinek hívtak. A kislány hatéves volt, és nemrég kezdte az iskolát, az első osztályban.
Lidi nagyon okos kislány volt és rendkívül kíváncsi. Amikor valahol érdekes események történtek, a kislánynak mindent tudnia kellett, és a figyelem középpontjában kellett lennie.
Lidinek volt még egy különlegessége — a kislány egyáltalán nem hitt a mesékben, és úgy gondolta, hogy mindenki becsapja őt.
Egy este, amikor az anya lefektette a lányát aludni és mesét mesélt a Tojó Tyúkról, a kislány felháborodottan mondta:
Anya, hát mit beszélsz? Hát tud egy tyúk arany tojást tojni? Nézd, a nagymamánál a faluban a tyúkok normális tojásokat tojnak, és nincs a tyúkólban egyetlen arany sem.
Lidikém, ez csak egy mese! De tudnod kell, hogy az életben gyakran történnek csodák, és a mesék valójában mindent tudnak és mindent látnak.
Válaszolta az anya a lányának.
Ó, nem bírom! Bár csak hatéves vagyok, de az igazságot a mesékről tudom. Nézd, Katának a szomszéd házból az volt az álma — megtanulni szépen énekelni. Hát az anyja megígérte neki, hogy egy szép napon, amikor egy kicsit nagyobb lesz, eljön hozzájuk egy mese és megtanítja énekelni. És mi van? Hát eltelt már három hónap, és Kata ahogy nem tudott énekelni, úgy nem is tanult meg.
Nevetett a kislány.
Hát talán még nem jött el az idő, vagy talán ez egyáltalán nem az a csoda, aminek Katával kell történnie.
Válaszolta az anya Lidinek.
Minden este az anya új mesét mesélt a lányának, és minden alkalommal Lidi kételkedett abban, hogy minden úgy történik, ahogy az anya meséli.
Egyszer Lidi az Aranyhallal kapcsolatos mesét hallgatta, amely teljesíteni tudta a kívánságokat. Az anya igyekezett, a legérdekesebb történeteket választotta, és nagyon szerette volna, hogy a lánya végre higgyen a csodákban.
De Lidi makacs volt:
Anyukám, megint hamis történeteket mesélsz! Hát hogyan tud egy hal beszélni? Ez lehetetlen! És ki találja ki ezeket a meséket?
Kérdezett csodálkozva a kislány.
Az anya csak a vállát vonogatta, nem tudta, mit válaszoljon a lányának.
És Lidinek volt egy álma — megtanulni úszni. Néhány kortársa már járt az anyukákkal és apukákkal a folyóhoz, amely nem messze volt a várostól, és már úszógumi nélkül, önállóan úsztak.
A kislány százszor elképzelte, ahogy a meleg folyóhoz fut és nyitott szemmel merül a víz alá, ahol meg lehet figyelni a gyönyörű víz alatti világot. De bármennyire is magyarázta neki az anyja, hogyan kell mozgatni a kezeket és a lábakat a vízben, Lidinek semmi sem sikerült.
Egyszer, amikor az órák véget értek, Lidi úgy döntött, hogy nem a part mentén megy haza, hanem a fa hídacskán át a folyó felett. Az osztálytársai gyakran futottak át rajta a másik partra, de Lidi félt — a hídacska olyan törékenynek tűnt, hogy félte, hogy leesik róla.
De egy szép napon a kislány úgy döntött, hogy lerövidíti az utat és a hídacskán keresztül megy haza, amelyen már átmentek a másik partra az osztálytársai.
És íme, Lidi rálépett a hídacska szélére, tett még egy lépést, még egyet és még egyet, és így eljutott a közepéig. Hirtelen egy deszka leszakadt, és a kislány lába mintha csapdába esett volna. Aztán még egy deszka tört el, és a kislány egyenesen a vízbe esett.
Lidi érezte, ahogy a hűvös víz elborította a fejét, és a kezei és lábai teljesen engedetlenkedtek.
Segítség!
Teljes erejéből kiáltott Lidi, megpróbálva felbukni, és újra a víz alá merülve.
És hirtelen a víz alatt egy fényes fényt látott, majd megjelent előtte egy gyönyörű sellő. A szeme ragyogó fénnyel sugárzott, aranyló haja, mint a hullámok, kígyózott a vízben, és az arcán mosoly volt.
Úszz, Lidi! Te tudsz úszni, te úszol a legjobban!
Mondta a sellő.
A kislány elkezdte mozgatni a karjait és a lábait, azonnal felbukott és a part felé úszott. Teljesen megszűnt félni, megértette, hogy megtanult úszni, és többé nincs mitől félnie.
Kijőve a partra, a vízbe nézett. De ott már nem volt sem a gyönyörű sellő, sem a ragyogó fény a sugárzó szemektől a gyönyörű lánytól, akit Lidi az imént látott. És csak a bátorság és az önbizalom jelent meg Lidiben.
Kicsit magához térve, Lidi hazaindult.
Miért vagy teljesen vizes?
Kérdezett csodálkozva az anya Liditől.
Anya, anyukám, láttam egy mesét! Segített megtanulni úszni, és most már nem félek a hídacskán hazamenni. Ez biztosan egy mese volt, biztos vagyok benne. Olyan gyönyörű volt, kedves szemekkel és ragyogó mosollyal. Hogy is kételkedhettem korábban a csodákban!
Attól fogva Lidi tudta, hogy a mese mindig ott lesz mellette és mindig segíteni fog. A mese segített a kislánynak hinni a csodákban, amelyek minden ember életében megtörténnek.
Gyakran a gyerekeknek szóló mesék segítenek nekünk megtanulni hinni a csodákban, amelyek minden nap megtörténnek. Csak hinni kell, és az álmok kezdenek valóra válni!
