Egy nagy, sűrű erdő szélén élt egyszer egy mókuscsalád — anya, apa, négy mókuslány és egy mókusfiú. Egy nagy, tágas odúban laktak, amelyet apa épített egy nagy, öreg tölgyfában. Nagyon meleg és hangulatos volt ott, és minden mókuskölyöknek volt saját kis fából készült ágyacskája.
A tölgyfa, ahol a család élt, nagyon öreg volt, és rengeteg makk termett rajta. A mókuskölykök nagyon szerettek kimászni az ágakra és fogócskázni. A négy mókuslány idősebb volt, a legkisebb pedig a mókusfiú.
Minden reggel a nővérkék kiáltással ébresztették:
Hé, öcsi mókus, ébredj már! Meddig fogsz még aludni? Kint olyan szép idő van, süt a nap, énekelnek a madarak! Gyere velünk játszani, elég volt az alvásból!
Nem akarok!!! Még aludni fogok! Hagyjatok békén, menjetek és játsszatok, nekem lusta vagyok kimászni a meleg ágyacskámból!
Válaszolta a kis mókusfiú.
Gyerekek, ne veszekedj! Hiszen testvérek vagytok. Ha a fiam nem akar sétálni, hadd aludjon. Ő a legkisebb közületek, aludnia kell, hogy erőre kapjon!
Méltatlankodott apa.
A lányok azonnal megsértődtek és elfutottak játszani egy másik fára, a kis mókusfiú pedig tovább aludt édesdeden. És ez majdnem minden nap így történt.
A kis mókusfiú ráadásul nagyon félénk is volt, még a saját árnyékától is félt. Egyszer pedig, amikor kint erős szél támadt és mennydörgött, sírva fakadt és bebújt az odú legrejtettebb zugába, ahonnan aztán apa erővel tudta csak kihúzni.
Nyár volt, augusztus hónap. A család gyakran kiment otthonról, hogy együtt keressenek ételt. De a legfinomabb csemege a makk volt, ami a tölgyfán termett. Az utóbbi időben azonban egyáltalán nem esett az eső, és a nap forró sugarai fokozatosan kiszárították a fák leveleit. A makkok lehullottak, és őszre a mókusoknak már egyáltalán nem volt mit enniük.
Anya és apa összehívták az összes gyereket és azt mondták:
Kedves kis mókuskölykeink! Egész nyáron olyan vad hőség volt, és a fánkon minden készlet kiszáradt. Most már nincs mit ennünk, és új erdőt kell keresnünk, ahol élhetnénk és gyűjthetnénk makkot és mogyorót. A mi fánk már öreg, és aligha tudunk róla bármilyen termést gyűjteni.
Hűha! Ez lesz a mi új kalandunk! Mind együtt összekészülünk és elindulunk új lakóhely és új nagy fák keresésére, ahol sok makk terem. Együtt fogunk menni, vidám dalokat énekelni és sok új baráttal találkozni!
Örültek a mókuslányok.
Sajnos apa nem tud jönni.
Mondta anya.
Kiderült, hogy apa a minap összecsapott egy nyesttel, aki el akarta venni tőle a mogyorókat, amelyeket egy sündisznó adott a kis gyerekeknek. A harcban apa nagyon súlyosan megsérült a lábacskáján, és most nem tud messzire menni.
Én megyek!
Hirtelen, mindenki meglepetésére, a mókusfiú mondta.
Hahaha! Te?! Hát te még a saját árnyékodtól is félsz! Hová mennél te egyedül az erdőben, mi van, ha fúj a szél és mennydörög, a félelemtől el fogod felejteni, merre mentél!
Hangosan nevettek a mókuslányok.
Semmit sem fogok elfelejteni! Amikor apa és anya egyszer beszélgettek, hallottam, ahogy apa azt mondta anyának, hogy a családban a férfinak kell ételt szereznie, és a szeretteiről is a férfinak kell gondoskodnia, hiszen ti lányok vagytok, nektek nem kell. És ki a férfi közöttünk, nővérkék, ti? Nem! Ezért ti otthon maradtok anyával, én pedig elmegyek új erdőt keresni a családunknak.
Határozottan jelentette ki a mókusfiú.
Miután egy kis élelmet csomagoltak neki egy kendőbe, anya és apa útnak indították a fiukat.
Ballag a mókusfiú az erdőben, körülnéz. Félelmetes egyedül itt járni, hol egy varjú károg, hol a szél fúj, hol a levelek zizegnek a széltől... De a kisfiú tudja, hogy gondoskodnia kell a családjáról, hiszen apa beteg, a nővérkéket pedig nem lehet anya nélkül hagyni.
Sokáig ment a mókusfiú, és hirtelen, a távolban, egy új erdőt látott. Olyan gyönyörű volt, és még a levelek sem sárgultak meg annyira a fákon, mint az ő erdejükben.
Hirtelen a semmiből egy hatalmas vaddisznó bukkant fel a kis mókusfiú útjában.
Kimeresztette az agyarait és hangosan morogva mondta:
Ki jár itt az én engedélyem nélkül? Én vagyok a főnök ezen a vidéken, és csak én döntöm el, ki élhet itt és ki nem.
Először a mókusfiú nagyon megijedt, még szólni sem tudott, mintha egy hatalmas gombóc lett volna a torkában.
Én... én... sze...ret...nék...
Suttogva próbált valamit mondani a kicsi.
Beszélj hangosabban, különben most megelek.
Méltatlankodott a vaddisznó.
És ekkor a mókusfiú eszébe jutott, hogy otthon négy nővérke, anya és apa várja, akik bíznak benne.
Új otthont keresek a családomnak! Az erdőnkben aszály volt, és minden készletünk kiszáradt. Most a nővérkéim éhesek, én pedig elindultam új lakóhely és élelem keresésére.
Hangosan és tisztán mondta a mókusfiú.
A vaddisznó ránézett a kicsire és így szólt:
Olyan kicsi vagy és olyan bátor. Egyáltalán nem féltél eljönni a mi vidékünkre, pedig mindenki tudja, hogy én vagyok itt a főnök, és nem szeretem, ha idegenek jönnek. Még soha nem láttam ilyen bátor mókuskölyköt, ezért megengedem, hogy itt éljetek.
A mókusfiú annyira megörült, hogy észre sem vette, hogyan ugrált haza. Otthon elmesélte, hogyan jutott el az új erdőbe, hogyan félt útközben a varjak károgásától és a levelek zizegésétől. De amikor elmesélte a nővérkéknek és a szülőknek a vaddisznóról szóló történetet, mindannyian felkiáltottak:
De ügyes vagy! Nem mindenki tudna megegyezni a vaddisznóval, hiszen mindenki tudja, hogy félelmetes és nagyon gonosz!
A mókusfiú olyan büszke lett, hiszen ő — a kis félénk kicsi — most már semmitől sem fél.
