Egy kicsi városkában, ahol élelmiszerboltok, gyümölcsös standok és fagyiárusok sorakoztak, állt egy magányos cipőbolt, ahol mindenféle lábbelit árultak. Az eladó szerette a munkáját. Minden reggel régi, kopott kulccsal nyitotta ki az ajtót, beleszagolt a frissen érkezett áru illatába, polcokra rakta a cipőket, és dobozokba tette azokat, amelyeket egész évben nem sikerült eladnia.
Az ilyen cipők között, amelyeket évek óta senki nem vett meg, élt egy magányos filccipő. Bármennyire készült is az eladó, hogy kidobja, mindig megakadt a keze.
A filccipő öreg volt, helyenként kopott, és ráadásul csak egy darab maradt belőle. Az eladó nem emlékezett, hová lett a párja. Mégis volt valami otthonos, meleg és kedves ebben a cipőben, és nem tudta szívvel a szemétbe dobni.
A filccipőnek magányos és szomorú volt. El sem tudta képzelni, milyen lehet valakinek a lábán lenni, és a hideg téli napokon melegíteni. A kis cipő a polc legszélén állt, egy halom szép és kényelmes cipő mögött. Évek óta senki sem próbálta fel.
Éjszakánként, miután a jó eladó felvette a kabátját, megitta az erős, illatos teáját, és bezárta a boltot, a filccipő szenvedett a legjobban. A kirakatban álló elegáns párok ilyenkor gúnyolódni kezdtek rajta.
Milyen öreg, poros és jelentéktelen vagy – mondták a kényelmes szandálok, amelyeket csak aznap raktak ki.
Igen, magányos és senkinek sem kell – helyeselt a napfényben csillogó csatos cipő, amelynek csatja virág alakú volt.
Nem értjük, minek tartja itt a gazdád! Hamarosan megeszi a moly, és mi is kárt szenvedhetünk – háborogtak a élénksárga fűzős tornacipők.
A filccipő nem tudott mit válaszolni. Ő maga sem értette, miért tartja a boltos a polcon. Csendben kinézett az ablakon, ahol halványan világított a hold, és arról álmodozott, hogy egyszer majd valakinek ő is szükséges lesz.
Teltek a hetek, a nappalt éjszaka váltotta. A meleg nyári napok véget értek, beköszöntött az ősz. Új cipők érkeztek, amelyek szép lassan helyet kaptak a bolt kevés polcán. Egyre több vásárló jött. Egész családok léptek be, őszi és téli lábbelit választottak, a szezon végi akción pedig nyári modelleket vettek.
A sárga fűzős tornacipők párját egy ugyanilyen sárga kabátos kisfiú vitte haza. Utána egy fiatal anyuka vett kényelmes szandált a kisfiának, aki abban az évben kezdett először óvodába járni.
Pár héttel később egy sűrű szakállú, komoly tekintetű apuka megvette a lányának azokat a csatos cipőket, amelyek csatja virág alakú volt és a napon csillogott.
Csak a mi filccipőnk állt szomorúan a távoli polcon, és nézte, milyen gyorsan és ügyesen viszik el a cipőket a kirakatokból. Egész idő alatt senki sem nézett rá.
Egy késői, téli, hideg estén az eladó egy régi bunda alá vett kék pulóvert húzott fel, amelyet a felesége ajándékozott neki az újévkor, és a kulcsát kereste, hogy bezárja az ajtót. Hirtelen a hóvihar zúgása közepette kopogtattak az ablakon. Egy pillanat múlva egy idős nagyapó lépett be a hóval borított kabátban, sűrű szőrű sapkával a fején. Az orra paradicsomként piros volt. Tenyerét dörzsölgetve, hogy melegedjen, így szólt az eladóhoz:
Jó napot, kedves fiam. Hát ez a fagy ma már csípi a szemet. Az idő sem viccel. Cipőt szeretnék venni, sürgősen kellene. Bajban vagyok.
A jó eladó, aki már éppen haza készült, nem tagadhatta meg a segítséget a nagyapótól:
Persze, segítek. Itt mindenféle cipő megtalálható. Ízlések és pofonok, ahogy mondani szokás. Mi történt, nagyapó?
A nagyapó mosolyogva, fogatlan szájjal nézegetve a csizmákat mesélni kezdett:
Hát a kutyám, Bodri, az udvari eb. El sem hiszed, fiam, a bal filccipőmet szétrágta. Nem tudom, éhes volt-e, vagy csak játszani akart. De most ekkora lyuk van rajta, mint az öklöm. Pedig kényelmes és meleg volt. Vele nem féltem a hóban járni, és a háztetőről is lesöpörtem vele a havat. Újat szeretnék venni, hogy a régi lábamat melegen tartsa.
Az eladó azonnal kínálni kezdte az öregnek a különböző filccipőket. Volt hosszú és rövid, gyapjúfilcből és juhgyapjúból készült is. A nagyapó sokáig nézegette, felpróbálta, forgatta, néhányat még meg is szagolt. Végül a térdig érő, tevegyapjúból készült hosszú filccipők mellett döntött. Az eladó megmondta az árat. A cipők nagyon jók voltak, de az öregnek sajnos túl drágák. Túl sokba kerültek.
A csalódott nagyapó nem akarta tovább feltartani a kedves eladót, és gondolta, hazamegy, holnap pedig olcsóbb cipőt keres. A sapkáját feltéve az ajtó felé indult. Ekkor a bolt tulajdonosának eszébe jutott az a bizonyos filccipő, amely évekig porosodott a polcain.
Várjon! Tudom, mivel segíthetek!
Az öreg megtorpant. A szemében remény csillant, amelyet a jó eladó hirtelen kiáltása miatti zavar is átszőtt. A nagyapó megfordult, de az eladót már nem látta a pult mögött. A jó házigazda egy fa széken állva, remegő térdekkel kutatott a polcok között, és fújta le róluk a port.
Megpróbálta lehozni a sarokból azt az egyetlen magányos filccipőt. Amikor elérte a kezével, megragadta a száránál, és ügyesen leugrott a székről. Egy száraz rongyot vett elő, megtörölte a cipőt, többször megforgatta a kezében, hogy meggyőződjön róla, hogy ép, majd odaadta a nagyapónak.
Tessék! Évekig porosodott nálam. Hogy a párja hová lett, azt nem emlékszem, de nem mertem kidobni. Gondoltam, jól jön még valamire, és most eljött az alkalom.
A nagyapó alaposan megnézte a filccipőt. Arcát öröm öntötte el. Ugyanolyan cipő volt, mint amelyet a kutyája, Bodri szétrágott. A nagyapó remegő, ráncos kezével néhány forintot nyújtott az eladónak, de az fejét rázta:
Nem, elnézést. Ezért nem kérek pénzt öntől.
Az öreg mégis ragaszkodott hozzá. Ez a filccipő, bár alig ért valamit, az első pillanattól fogva beleszeretett a nagyapó szívébe.
A filccipő évek magánya után először került meleg, gondoskodó kezekbe. A mi kis filccipőnk lelke ujjongott. Fontossá vált, szívéhez közel álló dologgá lett. Ebben rejlik az igazi boldogság: abban, hogy valakinek szükség van ránk.
