Tizedik fejezet. Hogyan szerette meg a Szamárka a fürdést
A Szamárka nem szereti a vizet, ellentétben Pipitóval. Inni még csak-csak, persze nem igazán, hanem játékosan. Az orrát belemártani mindig érdekes, de fürdeni... Nem, nem, köszönöm. A Szamárka nem szeret fürdeni.
Egy ideig egyáltalán nem fürdött, de az idő telt, és egykor fehér, plüss szőrszíne összegabalyodott, szürkés árnyalatot kapott. A gazdasszony már többször mondta, amikor meglátta: „Hát hát, meg kellene mosni téged.”
Mi ez az emberek szenvedélye, hogy folyton mosnak valamit? A Szamárka látta, hogy a gazdi és a gazdasszony is naponta mosakodnak, megállás nélkül mosnak ruhákat: az ágytakarót, sőt még a székek üléseit is, a terítőről már nem is beszélve.
„Lehet, hogy nekik ez kell, de engem nem lehet mosásra csalogatni semmiért”, gondolta a Szamárka, és valahányszor a gazdasszony a fürdésről kezdett beszélni, valami viccset csinált.
Kiugrott a kezéből, vagy hirtelen a fejére állt. A gazdasszony figyelme elterelődött, nevetett, és a fürdést későbbre halasztotta. De bármennyire halogatsz valamilyen fontos dolgot, előbb-utóbb eljön az idő, amikor meg kell tenned.
Egy szombaton a gazdasszony vett egy kis műanyag lavórt, meleg vizet öntött bele, illatos sampont adott hozzá, és puha habot vert. A Szamárka megpróbált kicsúszni a kezéből, amikor a fürdőszobába vitte, de ezúttal nem sikerült. Csobbanás, és már a habban volt egészen a szeméig.
„Hapci!” – tüsszentett hangosan a Szamárka.
„Egészségedre!” – kiáltotta a gazdasszony a konyha felé, azt hihetve, hogy a férje tüsszentett.
Habbal megmosta a Szamárka szarvacskáit, puha hasát, minden lábát és füleit, a szemeit pedig gondosan letörölte tiszta vízzel, hogy ne csípjen.
A habbuborékok lassan, nagyon kellemes pattogással pukkantak, és a Szamárkának úgy tűnt, hogy a fürdés nem is olyan rossz. Hanyatt úszott, az orrát az ég felé fordítva, be-be merült a habfelhőbe, majd kibukkant belőle, mint egy hatalmas hajó, és legalábbis kapitánynak képzelte magát. Amikor a gazdasszony azt mondta, ideje kiszállni, a Szamárka tiltakozott.
„Hogy kiszálljak? Hová szálljak ki? Már kiszállni? De én itt akarok úszkálni reggelig!” – szerette volna kiabálni a Szamárka, de nem volt rá ideje. A gazdasszony a szarvainál fogva kiemelte, nem túl kedvesen megcsavarta, hogy patakokban folyt le róla a víz, és azonnal egy nagy frottírtörölközőbe csavarta.
A Szamárka az ágyon ült, fejétől a lábáig betakarva, és érezte, hogy a törölköző gyorsan átázik és magába szívja a vizet. Egy kicsit elszomorodott.
„Kiderült, hogy a fürdés nem is olyan rossz – gondolta a Szamárka. – Lehet, hogy az embereknek tényleg szórakoztató minden nap mosakodni. Végül is nincs ilyen sűrű szőrük, amelynek megszárításához annyi idő kell. De nekem is jó volt fürdeni. Meleg volt és vidám. Később meg lehet ismételni. Hiába nem akartam kipróbálni.”
Így szeretett meg a Szamárka fürdeni.
Tizenegyedik fejezet. Hogyan került a házba a Mackó
Senki sem emlékszik pontosan arra, hogyan került a házba a Mackó. Az egyik változat szerint a gazdi hozta egy kartondobozban.
„Csomag anyukámtól”, magyarázta a feleségének, a Szamárka és a Rókika pedig természetesen meghallotta, és örült. A csomag mindig valami jót jelent.
A másik változat szerint a Mackó a gazdi elfelejtett bőrkabátjának ujjából bújt elő. De a tény az marad: egy szép napon (bár lehet, hogy szép esős napon) a Mackó megjelent a Tanító utca társasházában.
Azt is nehéz megmondani, hogyan ismerkedett meg vele a Szamárka és a Rókika. Emlékeznének rá, ha kezet kellett volna nyújtaniuk és köszönniük, mesélniük arról, hogyan élnek itt, mivel játszanak szívesen, milyen szokásaik vannak. De nem, senki sem tud ilyesmire visszaemlékezni.
A Mackó magától jelent meg. Kicsi volt, könnyen elfért a tenyéren, és egyáltalán nem hasonlított sem a Szamárkára, sem a Rókikára.
A Mackó barna szőrű volt, aranyos, puha orral, ugyanolyan, mint ő maga, és fekete szemeivel mindenkire félszemmel nézett.
Sokat hallgatott, nem tudott olyan gyorsan beszélni, mint a Szamárka, és olyan magabiztosan sem, mint a Rókika. Egy ideig csak a széken aludt (míg a Rókika és a Szamárka mindig beosont a gazdi és a gazdasszony ágyába, sokáig beszélgettek lefekvés előtt, megbeszélték a napot, és csak utána aludtak el zsongva). A Mackót a széken hagyták aludni, mert a gazdasszony aggódott, hogy elrontja a szőrét, ha velük hever.
De fokozatosan (és ismét senki sem tudja pontosan megmondani, mikor) a Mackó is átköltözött az ágyba, és hallgatásával részt vett a lefekvés előtti beszélgetésekben. Úgy tűnik, ez azután történt, hogy a Rókika párszor vitatkozott, és követelte, hogy ő is a széken aludjon, hogy a Mackónak ne legyen egyedül félelmetes. Ahová a Rókika, oda a Szamárka is, a Szamárka nélkül pedig a gazdasszony sem volt hajlandó elaludni. Végül engedni kellett.
És bár rengeteg pontatlanság és hiányosság van az emlékekben, a Mackó beilleszkedett a családba, és szilárdan a helyén volt.
Életünkben néha olyan események történnek, amelyek első pillantásra semmit sem jelentenek számunkra, ezért később nem tudjuk részletesen felidézni őket, és sajnálkozunk, hogy miért nem vettük észre azonnal, hogy fontos pillanat volt. Így történt ez a Mackóval is.
Pótolhatatlanná vált, pedig semmit sem tett ezért. A Szamárka és a Rókika megszerették, és így véglegesen kialakult a három legjobb barát hármasa.
Tizenkettedik fejezet. Hogyan oldották meg a nézeteltérést a Szamárka és a Rókika
A Szamárka és a Rókika elválaszthatatlan barátok. Eltekintve attól a pár hetes időszaktól egy évben, amikor a Rókika a gazdi szüleihez látogat el egy hasonlóan vörös, kötött rókával. A Szamárka mindig a gazdasszonnyal marad. Ahová ő megy, oda a Szamárka is. A többi időben a Szamárka és a Rókika mindig együtt van.
És milyen csínyeket nem találnak ki, amíg a gazdi és a gazdasszony dolgozik! Besurranni a konyhába, és megharapdálni a csokoládét a hűtőben – kész. Mancsukkal végigfutni a sarokban álló zongorán, úgyhogy nem dallam, hanem kakofónia lesz belőle – kész. Bújócskázni az egész ágyon – kész. És persze a kedvenc játékuk: minden alkalommal a lehető legtermészetesebb pózba dermedni, amint a kulcs elfordul a bejárati zárban. Ebben a játékban a Szamárka szinte mindig veszít a Rókika ellen, hiszen a Rókika a dermedés mestere.
A Szamárkának és a Rókikának soha nem volt nézeteltérése egyetlen kérdésben sem. Mindig egyetértettek, de a baj onnan jött, ahonnan nem várták.
Egyszer a gazdi vacsorára finom húst vett, a gazdasszony pedig rozmaringos ágacskával a sütőben megsütötte. Az egész lakásban szétáradt a finom illat. A Szamárka gyanakodva rángatta az orrát, a Rókika viszont örömmel rángatta az övét. Még a farkával is csapkodott az örömtől, mint egy seprűvel. A Szamárka összehúzta a szemöldökét, és megpróbálta elmagyarázni a Rókikának:
A hús rossz dolog, mert miatta egy állat meghalt – morogta.
A hús nagyon finom! Lehet rágcsálni, mint a rágógumit. És olyan sós, olyan illatos, olyan... – A Rókika boldogságában lehunyta a szemét, és elképzelte, milyen vacsora vár rájuk.
A Szamárka nem ment vacsorázni, inkább felmászott az ablakpárkányra Pipitóhoz, és ferde szemmel nézte, ahogy a gazdi és a gazdasszony koccintanak a poharakkal, csörögnek az evőeszközökkel, és megosztják egymással a hét híreit.
Idill volt, miközben a gazdi tányérja mellett ott ült a Rókika, és időnként egy-egy darab húst lopott a szájába. Olyan hevesen csapkodta a farkát, hogy a Szamárka attól tartott, megperzseli az asztalon álló gyertyánál.
A Szamárka nagyon magányosnak érezte magát. Csendben megkérdezte Pipitótól: „Na és most mit csináljak?” Pipito csendben válaszolt: „Mindenkinek lehetnek saját ízlései és preferenciái. Ettől mások nem lesznek sem rosszak, sem jók. Türelmesnek kell lennünk mások gyengeségeivel szemben. A Rókika szereti a húst, te szereted az őszibarackos piskótát, én pedig a vizet... De továbbra is a legjobb barátok maradunk.”
A Szamárka úgy gondolta, hogy ez a gondolat elég bölcs, és érdemes elgondolkodni rajta. Lehet, hogy nem is Pipito válaszolt a Szamárkának. Lehet, hogy a Szamárka maga jutott el erre a gondolatra. Pipito ugyanis mindig hallgat. Ezt soha nem fogjuk megtudni. Az a lényeg, hogy a Szamárka és a Rókika közti nézeteltérést aznap este örökre megoldották.
A Szamárka megnyugodott, hiszen rájött, hogy a barátságuk nem függ attól, eszik-e a Rókika húst vagy sem. Persze jobb lett volna, ha nem eszi. De most már mit lehet tenni.
Tizenharmadik fejezet. Hogyan tudta meg a Szamárka, hogy van neve
A Szamárka már hosszú ideje él a gazdasszonnyal és a gazdival. Van barátja, a Rókika és a Mackó. A játékon kívüli szabadidejében a Szamárka szívesen ül a gazdasszonnyal, és hallgatja, ahogy olvas. Leggyakrabban csendben olvas, magában, és csak a mandula alakú szemei futkosnak a lapokon.
De a Szamárka mintha tudna gondolatokat olvasni. Ránéz az arcának kifejezésére, és érti, miről szól a könyv.
A Szamárka szívesen mászik fel a zongora tetejére is, és hallgatja, ahogy a gazdi a nagy, fehér dobozra emlékeztető hangszerből dallamokat csal elő.
Úgy tűnhetne, hogy a Szamárka élete a legboldogabb és legnyugodtabb az összes lehetséges közül. Csakhogy egy napon (ahogy mindig, amikor a könyvekben a „egy napon” szót látod, valami váratlan fordulat következik be) a gazdasszony abbahagyta az olvasást, megszakította a dallamot, amelyet a férje gyakorolt, és elgondolkodva ezt mondta:
Ez nem jó így. Mindegyikünknek van neve, csak a Szamárkának nincs.
A Szamárka összerezzent a meglepetéstől. Ő azt hitte, hogy a Szamárka a neve.
Ki kell találnunk neki egy nevet – folytatta a gazdasszony, a férjére nézve.
A gazdi is összevonta a szemöldökét. Néhány másodpercig csend ült a szobában. Mindenki gondolkodott, és a Szamárka is elkezdett gondolkodni. Nem a névről, csak úgy, társaságból.
Megvan! – kiáltotta végül a gazdasszony. – Hívjuk Köszikének. Egyrészt ez a német „danke”, vagyis köszönöm szó kicsinyítője, és mi illene jobban a mi nagyon intelligens Szamárkánkhoz, aki Németországból érkezett hozzánk? Másrészt pedig hasonlít az angol „donkey” szóra, ami szamarat jelent. Nagyon hangzatos.
Szerintem remekül illik hozzá – helyeselt a gazdi, és visszabújt a kottákba.
A Szamárkának is tetszett az új neve… bár szokatlan volt, hogy most így fogják szólítani. A Szamárka azonban feleslegesen aggódott. Az új neve nem gyökerezett meg a házban, bár a gazdasszony néha eszébe jutott, hogy ő adta neki. De leggyakrabban akkor, amikor vendégek jöttek a házhoz, és megkérdezték: „Hogy hívják ezt a csodás játékot?”
A Szamárkát mindig nagyon felbosszantotta, hogy játéknak nevezik, így szinte nem is hallotta a gazdasszony zavaros magyarázatát és a hivatalos nevének bemutatását.
A családban viszont a Szamárka maradt Szamárka, és teljesen elégedett volt ezzel.
Tizennegyedik fejezet. Hogyan érkezett meg az új ember a házba (utolsó, a leghosszabb fejezet)
A Szamárka, a Rókika és a Mackó a család legfontosabb tagjai. Ezt ők pontosan tudják. Magukkal viszik őket utazni, sétálni a parkba, piknikezni az erdőbe. Nélkülük egyetlen fontos ünnep sem telik el, legyen szó a gazdasszony vagy a gazdi születésnapjáról vagy a karácsonyról. A munkahelyükről finomságokat hoznak nekik. Mindhármukat egyformán szeretik – a gazdi is, a gazdasszony is.
Amikor a gazdi a rokonaihoz utazik, magával viheti a Rókikát vagy a Mackót, mert a távoli városokban nekik is vannak barátaik, de a Szamárka mindig a gazdasszonnyal marad.
De egy napon furcsa dolog történt. Az események előjelei már fél éve áradtak, mint a folyó.
Először az otthonban megjelent egy új név. „Emily, Emily, Emily” – hallatszott mindenfelől. Hol a gazditól, hol a gazdasszonytól. A nevet telefonba mondták, és egymásnak is.
A barátok egy titokzatos vendéget vártak, akit Emilynek hívnak, de a vendég nem érkezett meg. Ez furcsa volt és érthetetlen.
Aztán a gazdasszony kissé megpuhult. Így mondta a Szamárka, megvédve őt, a Rókika pedig ragaszkodott hozzá, hogy ez az esti cukorfalástól van. A Mackó, mint mindig, semmit sem mondott. Keveset értett meg.
Aztán változások kezdődtek a lakásban. Először egy új, fehér komód jelent meg, majd valamiért még egy ágy, sokkal kisebb, mint a Szamárkáé, a Rókikáé, a Mackóé és a gazdiék ágya. És végül a folyosón megjelent egy furcsa, kerekes szerkezet.
„Bárcsak lehetne rajta kocsikázni”, sóhajtott a Rókika, mert nekik ilyet valamiért sosem ajánlottak.
Egy napon váratlanul elvitték a gazdasszonyt. Néhány napig nem volt otthon, és a gazdi sem vitte magával a Szamárkát, amikor valahová sietve elindult.
A barátok otthon ültek és aggódtak. Mi történik valójában? Valószínűleg a gazdasszony súlyosan megbetegedett. És hogyan segíthetnének neki?
A gazdi sem nézett ki jól ezekben a napokban. Karikás szemekkel, összevont homlokkal rohant be a lakásba, összepakolta a dolgait a táskába, és a legaggódóbb arccal rohant el.
De a rossz időszakoknak van az a tulajdonságuk, hogy véget érnek. Egy napon a gazdi boldog mosollyal jelent meg a lakás küszöbén, borostás arccal. Egy bolyhos, tejszínű overallt hozott a kezében, mögötte pedig a gazdasszony lépett be, szintén megviselten, de ragyogó szemekkel.
Sokáig tevékenykedtek a kis ágy körül, aztán behívták a Szamárkát, a Rókikát és a Mackót. A matracon egy apró ember feküdt, és halkan szuszogott a kis orrán. Aludt.

Egy pillanatra a Szamárka plüss szíve megszorult.
„Na, most már nem fognak ilyen nagyon szeretni”, gondolta.
De ebben a pillanatban az apró ember felébredt, és kinyitotta a kék-kék szemeit, mint az óceán mélysége. A Szamárka elakadt a lélegzete, és esküdni mert volna, hogy a közelben ugyanígy sóhajtott a Rókika és a Mackó is.
„Milyen aranyos ez az ember.”
A gazdasszony régi szokásából magához szorította a Szamárkát. A Szamárka hallotta, milyen gyorsan és boldogan dobog a szíve. És megértette, hogy többé nem tudja nem szeretni ezt az új embert, és úgy érzi, már most az egész szívével szereti.
A család a kiságy fölött állt, és a csecsemőt nézte. Az pedig, nem értve az ismeretlen szagokat, összeráncolta az orrát, tüsszentett, és újra lehunyta a szemét.
Így érkezett meg az új ember a házba, és a Szamárka, a Rókika és a Mackó kalandjai, mint kiderült, most kezdődnek csak igazán...
