Dína nagymamánál
Tónya és Tonni kinyújtják a kezüket, és kórusban kiáltanak:
Dína, segíts! Dína, ments meg!
A fiú és a lány a mocsárban állnak, a láp már térdig húzza őket, és most már derékig érnek a sötét, sűrű iszapba. Egy pillanat múlva csak az arcuk látszik, amely a szürke ég felé fordul. Kiabálni már nem tudnak, csak némán mozgatják az ajkukat. De kiáltásuk így is zeng Dína fejében. A láp elnyelte a gyerekeket, két nagy buborék bukkant fel, majd pukkant ki, és sima felszín maradt, mintha semmi sem történt volna!
Dína rémülten ébred fel. Az ablakon át telihold világít, a nyitott ablakon szellő fúj be, és kissé meglebbenti a függönyt. Minden csendes. Dínának mégis félelmetes, hiszen Tónya és Tonni szinte minden éjjel álmaiban jelennek meg! Hol a vihar sodorja el őket, hol a folyó örvénye nyeli el, hol a szökőár sodorja magával, ma pedig a mocsár álmodta. Dína fél lefeküdni aludni, a folyamatos álmatlanságtól még le is fogyott.
A szülei aggódnak a lányukért. Anyukája el akarja vinni az orvoshoz, Dína azonban azt kérte, hogy látogathassa meg a nagymamáját. Ott biztosan meggyógyul, és minden rendben lesz!
Dína nem mesélt a szüleinek a Bűvös erdőbeli utazásáról, nagymamája viszont mindent tudott, és Dína reménykedett benne, hogy segíthet neki.
Reggeli után készülődni kezdtek. Dína magával vitte mindazt, ami nála volt, amikor az elvarázsolt erdőben anyukája gyógyszerét kereste. Egy sárga kapucnis kardigán, a nagyapja által a tavaszi napéjegyenlőség napján vágott nyírfavesszőből font hátizsák, egy zacskó ribizlibokor alól származó föld, egy fehér szalvéta, egy kis patkós karkötő, amelyet Buián, a pónitól kapott, és anyukája gyógyszeres üvegecskéje.
Apa kihozta a garázsból az autót, a holmit bepakolták a csomagtartóba, és elindultak a nagymamához a szomszédos faluba.
A nagymama már várta a lánya családját. Dína megölelte a nagymamát, majd azonnal Buiánhoz szaladt. A póni vidám nyerítéssel üdvözölte a kislányt. Dína ruhájának zsebében persze volt néhány darab kockacukor, Buián ugyanis nagy édesszájú volt. A kislány cukros tenyerét odanyújtotta neki, aztán átölelte a nyakát és megsimogatta. A karám melletti polcon egy kefe feküdt, Dína fogta, és fésülni kezdte vele a sörényt. Ekkor jött a nagymama, és így szólt:
Dína, gyere, igyunk teát! Utána a szüleid hazautaznak, és te újra meglátogathatod Buiánt.
Dína megpuszilta a póni homlokát, és a nagymamával ment.
A szülők az út fáradalmait a vidám, illatos teával és a nagymama túrós táskájával pihenték ki, majd elindultak.
Dína, mesélj, mi történt? Olyan szomorú vagy, és sápadt. Miért nem akartál elmenni az orvoshoz?
Nagyi, nem vagyok beteg. Minden éjjel Tónya és Tonni álmodok, meghalnak, és előtte arra kérnek, hogy segítsek nekik. Emlékszel, ők a Bűvös erdőben élő gyerekek. Már az alvástól is félek. Szeretnék nekik segíteni, csak nem tudom, hogyan – mondta a kislány keserűen.
A nagymama átölelte az unokáját, és így szólt:
Most elmegyünk a barátnőmhez, Anna-Mária-Rózához. Így szólíts, teljes nevén, mert imádja, ha így hívják. Csak ne mondd neki, hogy „néni” vagy „nagyi”, hanem egyszerűen a nevén. Ő mesélte el nekem, hogyan mentheted meg az anyukádat. A nagyapja gyerekként szintén járt a Bűvös erdőben, és sikerült visszatérnie.
Neki is megbetegedett az anyukája?
Nem, véletlenül került oda, eltévedt az erdőben, amikor gombászni ment.
Anna-Mária-Róza nagyon megörült a vendégeknek. Miután megismerkedett Dínával, a konyhában kakaót ittak. Ott Dína mindent elmesélt: a Bűvös erdőről és Tónyáról meg Tonniról is.
Van egy régi könyvem, a nagyapámtól örököltem. Azt mondta, benne megtalálható minden, ami egy nehéz helyzetben szükséges – gondolkodva mondta Anna-Mária-Róza –, de nem tudom kinyitni, három ezüst gombbal van lezárva. Hátha most kinyílik.
A szobából hozta a nagy, nehéz könyvet. A borítója sarkait filigrán ezüstlemezek díszítették. A könyvet három négyzet alakú gomb zárta, mint egy kaftánon.
Anna-Mária-Róza alig tette az asztalra a könyvet, amikor az suhogva kinyílt. Mintha láthatatlan kéz lapozott volna néhány oldalt, és a lapon egyenletes, kalligrafikus kézírással sorok kezdtek megjelenni:
„Van egy Bűvös erdő.
Oda gyerek juthat be.
Csak napnyugta előtt lehet kijutni belőle.
Ha napnyugtáig nem jutsz ki, bábuvá válsz.
Ha a boszorkány úgy akarja, nappal visszaváltoztathatja a bábut élő emberré.
Ha pedig valaki segíteni akar a bábuknak kijutni az erdőből, a varázslat megtörik.
Ha két évig nem jutsz ki az erdőből, örökre bábu maradsz!”
Dína, újra bemehetsz a Bűvös erdőbe, és segíthetsz a gyerekeknek – mondta magabiztosan Anna-Mária-Róza –, te vagy az egyetlen gyerek itt, és a könyv pontosan neked nyílt ki!
A könyv lapja suhogva átfordult, és mindenki elolvasta az új sorokat:
„Dína, menj ki az utcára. Aki elsőként odamegy hozzád, az lesz a segítőd. Vidd magaddal mindazt, ami az előző alkalommal nálad volt, és holnap hajnalban indulj a Rothadt szakadékhoz.”
A könyv becsukódott, és mind a három ezüst gomb magától bepattant. Mindenki egymásra nézett, Dína háta pedig borzongott. A nagymama átölelte az unokáját, és így szólt:
Ne félj, Dína! Bár kicsi vagy, nagyon bátor vagy, segítettél anyukádnak, most a gyerekeknek is tudsz segíteni. Mi, Anna-Mária-Rózával, itt fogunk várni rád!
Igen, drágám – tette hozzá Anna-Mária-Róza –, más kiút nincs. Ezek az álmok addig gyötörnek, amíg nem teszel valamit. A Bűvös erdő boszorkánya nem gonosz, nem fog akadályozni, erről a könyv nem ír semmit. És tudd, ha vár valaki, akkor minden sikerülni fog!
Dínának nem volt más választása, indulnia kellett, és a segítőre várnia. A kislány úgy döntött, egyedül megy. A nagymamák pedig a rebarbarás pite sütésébe fogtak, hiszen az első utazásukkor is hátizsákban vitték a pitéket.
A kislány kiment az utcára, átment Anna-Mária-Róza gondozott udvarán, ahol csodálatos gloxíniák nyíltak minden színben, és kinyitotta a kiskaput. Hirtelen egy kutya futott felé, egy kis barna, nagyon sovány és kócos uszkár. A kutya csaholva rárontott Dínára, majdnem földre döntötte, az utcán azonban senki más nem volt…
Az ugatásra mindkét nagymama kiszaladt, de az uszkár nem akarta megharapni Dínát. A lábainál heveredett, és odaadó szemekkel nézett rá.
Tehát erről a segítőről szólt a könyv! – csodálkozott fel Anna-Mária-Róza. – Ez a szomszéd utcai kutya, két gazdája volt, az ikrek, Tónya és Antos. Jaj, hiszen tavaly tűntek el: az erdőbe mentek vörös ribizliért, és azóta senki nem látta őket! Csak a kutya tért vissza, vonyított, és folyton a Rothadt szakadékhoz szaladgált. A szülők mentőket hívtak, egy szolgálati kutyával érkezett rendőr is jött, de senkit nem találtak. Az anyjuk azóta egész nap az ablaknál ül, vár, és senkivel sem beszél.
És ezek az ikrek vörösek? – kérdezte Dína.
Igen, vörösek. Valószínűleg ők kérnek, hogy segíts hazajutni. Egyébként a kutya neve Daffy.
Amint Anna-Mária-Róza kimondta a kutya nevét, az felugrott, és erősen csóválni kezdte a farkát.
Gyere ide, Daffy – hívta Anna-Mária-Róza –, adok neked enni, biztosan éhes vagy.
Dína nagymamája a pitékkel foglalatoskodott, a kislány és Anna-Mária-Róza pedig megetették a kutyát, majd megmosták és megfésülték. Végül megnyírták. Daffy olyan szép lett, mint egy kiállítási kutya. De már hajnalban Dína és a kutya indultak a Bűvös erdőbe. Amikor a rebarbarás pite elkészült, a nagymama az előző alkalommal is három darabot tett Dína hátizsákjába.
Daffy Dínával és a nagymamájával tartott. A kislánynak egész éjjel furcsa álmai voltak, amelyekre később nem emlékezett, de biztosan tudta, hogy végig valakik elől kellett menekülnie és bujkálnia.
Amint a nagymama felébresztette Dínát, az a kamrába szaladt, hogy elbúcsúzzon Buiántól. A póni halk nyerítéssel üdvözölte, a kislány átölelte a nyakát, könnyei a bársonyos bőrére csöppentek, és ekkor valami csilingelő hangot hallatva koppant a padlón. Egy kis ezüst csengettyű volt. Dína a hátizsákjába tette, Buián ugyanis nem adott ajándékot csak úgy.
Köszönöm, Buián – suttogta Dína, és megcsókolta a homlokát –, most megyek a Bűvös erdőbe.
A kislány elszaladt, törölgetve a könnyeit.
A nap első sugaraival a nagymama, Dína, Anna-Mária-Róza és Daffy a Rothadt szakadéknál álltak.
Rothadt szakadék
Senki sem tudta, miért nevezik a szakadékot Rothadtnak. Nem nőtt benne semmi, a víz még erős esőzésben sem folyt benne, csak vékony ködspirálok kavarogtak az alján. A szakadék nem volt hosszú, mindössze száz méter, mindkét végén átlagos erdő állt. Azt sem lehetett tudni, milyen széles, a túloldala nem látszott, ott sűrű köd kezdődött. A szakadék szélére nem lehetett odamenni, mintha láthatatlan fal állta volna az utat.
Dína, a nagymamája, Anna-Mária-Róza és Daffy kiértek a falu melletti tisztásra, és megálltak a Rothadt szakadék előtt.
Dína, hogyan jutsz át a túloldalra? Itt még híd sincs! – kiáltotta a nagymama.
Hogyhogy nincs? Nézd, egy új híd filigrán korlátokkal, és fölötte szivárványív! – felelte a kislány.
A nagymama és Anna-Mária-Róza egymásra néztek, ők nem láttak semmiféle hidat…
Daffy vidáman odaszaladt a hídhoz, aztán visszatért Dínához, megragadta a ruhája szélét, és a Rothadt szakadék felé húzta. A híd fölötti szivárványív egyre halványult. Dína megijedt, hogy eltűnik, és nem tud majd bejutni a Bűvös erdőbe. Futni kezdett Daffy után, és futtában felkiáltott:
Menjetek haza! Ha visszatérek, azonnal hozzátok megyek, nagyi!
Két régi barátnő látta, ahogy a kislány a kutyával a láthatatlan falhoz ért, amely a valóságot és a Rothadt szakadékot választotta el, majd mintha láthatatlan erő húzta volna be őket. A levegő hullámzani kezdett, mint erős hőségben, aztán a hullámzás meggörbült, két kis alak átlebegett a szakadék felett, és eltűnt.
Dína és Daffy pedig, akadályok nélkül, egyszerűen rálépett a frissen ácsolt hídra, és alig néhány méter után már a Rothadt szakadék túloldalán voltak.
Bűvös erdő
Amint a kislány és a kutya átért a szakadékon, egy óriási szemet pillantottak meg. Előttük nem volt sem erdő, sem mező – semmi, csak egy szem. Mélyfekete volt, olyannyira, hogy egyetlen pupillának tűnt. A szem egyre nagyobb lett, közben pedig mind távolabb került. Daffy szőrét borzalmában égnek állt, morgott, és a kislány lábához simult. Dína háta mentén is végigfutott a hideg.
Ekkor a szél felkapta Dínát és Daffyt, és mint a lehullott leveleket, a fekete pupilla felé sodorta őket. Dína repülés közben megragadta a kutya első mancsát, magához szorította, félelmében összeszorította a szemét, és együtt zuhantak be a „fekete lyukba”.
Egy láthatatlan erő gyengéden letette a kislányt és a kutyát. A talpuk alatt szilárd föld volt. Dína kinyitotta a szemét, és egy faragott házat látott, amelyet borostyán futott be, a tetején pedig egy toronyban szélkakas állt. A kakas igazinak tűnt, tarka farka élénken csillogott. Enyhe szél fújt, a szélkakas megrázkódott, és büszkén kukorékolt. A házból kilépett a boszorkány, vállán bíborszínű csipkekendő volt.
Üdv, Dína, már régóta várlak! Hát Daffyval jöttél? Neked is szervusz! Milyen szép lány lettél, azonnal kiállításra küldhetnélek kutyát – mondta mosolyogva a boszorkány.
Jó napot! – felelte Dína, Daffy pedig vidáman ugatott egyet.
Mit álldogáltok? – kérdezte a boszorkány. – Az idő múlik, napnyugtáig meg kell mentenetek a testvéreteket is, és magatoknak is haza kell érnetek! Szóval gyertek be. Dína, ideje teát inni. A feladatot álmodban tudod meg.
Nem volt mit tenni. Dína megmosakodott az úttól, és leült a kerek asztalhoz, amelyet bíborszínű csipketerítő borított. Az asztalon szamovár, lekvár és illatos zsemlék álltak. A boszorkány gyöngyházzal borított csészébe töltött teát. Az első korty után Dína szeme leragadt, az idős asszony segített neki eljutni a kanapéig. A puha pehelypárna befogadta Dína fáradt fejét.
Dína első álma
Egy idős bácsit látok magam előtt: ősz szakáll, vastag szemüveg. Botra támaszkodva sétálok a járdán. Nagyon meleg van, de én kabátban vagyok. Erősen fáj a lábam. Bicegve megyek, és a botomra támaszkodom. Előttem hirtelen egy magas, üveges, kerek épület emelkedik, ebből szalad ki egy lány, int felém, és kiált:
Várjuk, siessen!
Kire várnak? – kérdezem teljes zavarodottsággal.
Hogyhogy kire? – a lány hangja felháborodásában rendkívül magas hangra váltott. – Hiszen ön a zsűri elnöke!
Zsűri?! – a meglepetéstől a szemüvegem a homlokomra csúszott.
Igen, és önnek ki kell választania a legszebb uszkárt a kutyakiállításon.
Bicegve sietek a lány után. Magas, nagy, kerek terem, mentén talapzatok állnak, és rajtuk teljesen egyforma barna plüss uszkárok ülnek. Hogyan lehetne itt megtalálni a legszebb kutyát?
Mindegyiket megvizsgálom. Talán Daffy jelet ad nekem valamilyen formában. De a játékok nem tudnak nyüszíteni, ugatni vagy pislogni… A lány mellettem jön, és folyamatosan zsörtölődik:
Gyorsan kell, mert hamarosan vége az álomnak!
És ekkor az egyik játékmackó füléről vércsepp csorgott le! Amikor Anna-Mária-Rózának segítettem Daffyt nyírni, véletlenül megvágtam a fülének a hegyét.
Ez a kutya lesz a kiállítás győztese – mondtam hangosan, az egész teremben hallhatóan, vagyis hát mondtam volna, de ahogy mondtam, az is a magam hangja volt.
A játékkutya megelevenedett, leugrott a talapzatról a padlóra, megnyalta a kezemet, és ekkor felébredtem.
A boszorkánynál
Dína újra a boszorkány háza előtt áll, a szélkakas megpillantotta a kislányt, megrázkódott, és büszkén kukorékolt. A házból kilépett a boszorkány, vállán bíborszínű csipkekendő volt.
Ügyes vagy, Dína! Ha nem ismerted volna fel Daffyt, örökre plüssjáték maradt volna. Most új feladatod van: nevelj egy rebarbarabokrot, gyere a kertembe.
A boszorkány a ház mögé ment, Dína és Daffy követte. A kertben különös növények nőttek. Itt egy virágágy a rovarvadászokkal: két gyerekkéz vékony zöld száron, mindegyiken hét ujj hosszú rózsaszín körmökkel. A tenyerek folyamatosan csapkodnak, és a növény körül rajzó legyeket fogdossák. Dína elhaladtában mézes és ananászos illatot érzett, és megértette, miért repülnek a legyek a biztos pusztulásba.
Itt egy virágágy kobrához hasonlító növényekkel. Nagyon szép, csillogó csuklyájuk van, verebek sétálnak közöttük, és lárvákat húznak ki a csuklyájukból. A kobranövény néha hálából átöleli a verebet a csuklyájával.
Egy kis szökőkút körüli virágágy, amely permetezőre hasonlít, a láthatatlan szerkezet illatos felhőt bocsát ki belőle. Minden növényen három szár van, amelyek végén emberi fejhez hasonlító virágok nyílnak, nagy orrral és hosszú hajjal. Az orrok szimatolnak, és ha a szag tetszik nekik, a hajuk színes lesz, ha nem, akkor szürke. A elégedetlen fejek bökdösni kezdik az elégedetteket, és közben csipognak. A virágágy fölött állandó zaj van.
Dína megállt a permetező szökőkút előtt, de a boszorkány hátra sem nézve rászólt:
Az idő múlik!
Dína tovább ment a boszorkány után, nem nézett körbe. A kertben pedig akadt látnivaló! Mindenki megállt egy felásott, üres kerek virágágy mellett.
Itt kell neked rebarbarát nevelned! – mondta a boszorkány, majd eltűnt.
Dína értetlenül nézett körül a kertben. Mellette semmi sem volt, még egy zacskó mag sem.
Mivel simíthatnám el legalább a földet a virágágyon? – kérdezte magától a kislány.
A fonott hátizsákjában valami dallamosan csilingelt, Dína eszébe jutott Buián csengettyűje. És abban a pillanatban, mintha a semmiből, egy kis gereblye jelent volna meg.
Köszönöm szépen, Buián!
Dína elsimította a virágágyat. Kivette a hátizsákjából a csengettyűt, megrázta, és így szólt:
Most lapátra van szükségem, hogy gödröt ássak!
Egy, és a lapát már a virágágy mellett hevert.
Buián, köszönöm!
Dína a közepén gödröt ásott. Még egyszer megrázta a csengettyűt, és azt mondta:
Most magokra van szükségem!
De semmi sem jelent meg. Mi van, ha kétszer rázom meg? Ám a csengettyű még dallamos csengést sem adott ki…
Dína megijedt: hogyan fogja most teljesíteni a feladatot? Daffy felugrott, és az orrával a hátizsákba bökött. Aztán még egyszer felugrott, és hangosan ugatni kezdett.
Daffy, talán azt gondolod, hogy a gödörbe rebarbarás pitét kell tenni? – kérdezte Dína.
A kutya megnyalta a kislány kezét. Nos, meg kell próbálni, különben is más nem jutott eszébe. Dína elővette a pitét, a virágágy közepébe ásta, aztán a hátizsákjából előhúzott egy üvegecske forrásvizet, és meglocsolta. A palack vize nem fogyott, viszont a földből előbb piros gumók bújtak elő, majd rózsaszín-zöld hajtások, és máris nagy zöld leveles, vastag szárú, bolyhos fehér virágzatú rebarbara nőtt ki. Hirtelen méhek repültek oda, és vidáman zümmögtek a rebarbara virágai fölött.
Köszönöm, Dína, a kertemben varázslatos rebarbarát nevelelél. Jegyezd meg: varázslatos! Most ideje visszamennünk az asztalhoz – mondta a boszorkány. Ugyanazon a helyen jelent meg, ahonnan eltűnt.
Ellopták tőlem a sárkány tövisét, amit a múltkor szereztél, meg kell találnod – adta ki a feladatot a boszorkány.
Dína megmosta a kezét, és leült a kerek asztalhoz, amelyet bíborszínű csipketerítő borított. Az asztalon szamovár, lekvár és illatos zsemlék álltak. A boszorkány gyöngyházzal borított csészébe töltött teát. Az első korty után Dína szeme leragadt, az idős asszony segített neki eljutni a kanapéig. A puha pehelypárna ismét befogadta Dína fáradt fejét.
Dína második álma
Nem tudom, ki vagyok. Nagyon rosszul látok. Fényes, meleg nap van, de kellemetlenül érzem magam, el akarok bújni. Mintha egy függönyön át próbálnám megnézni a kezeimet, de azok inkább lapátokra hasonlítanak hosszú, karmos ujjakkal, és nem puha bőr van rajtam, hanem fekete bunda! Szárnycsapkodást hallok, és értem, hogy futnom kell. Valaki vadászik rám! Közel egy lyuk van, erős nedves föld szaga terjeng. A testem ügyetlen, de gyorsan beleesek a lyukba, és csak valakinek az éles karma karcolja meg enyhén a bundámat.
A föld alatt vagyok, és ez az otthonom! Meg kell találnom a sárkány tövisét, hol lehet itt?! Rengeteg alagút van, mindegyik raktárba vezet. Végigsuhanok a hosszú folyosókon: ez zsákutca, erősen szagol a szárított földigiliszta. Ez a téli készlet. Másik alagutat kell keresnem.
Ez az alagút egy kis szobában végződik, amelyet őszi levelek borítanak. Ez a hálószobám. Megfordulok, és szagok alapján találok még egy átjárót.
Sokáig mászok benne, és hirtelen idegen szagot érzek: előttem valaki ismeretlen van. Itt az alagút véget ér, és egy ürességbe zuhanok. A hátam erősen viszketni kezd, elviselhetetlen a kaparás és a fájdalom.
És hirtelen nem csak kótyagosan zuhanok valahová, hanem szárnyaimat csapkodva repülök. Fény csap a szemembe, és egy hatalmas, napfénnyel átitatott völgyet látok, a közepén pedig egy fekete hegyet, amely a sárkány tövisére hasonlít.
Az áramló levegőben siklok. Milyen jó madárnak lenni! Hihetetlen könnyedség és szabadság érzése! Hirtelen csengettyű hangját hallom, az a boszorkány feladatára emlékeztet. Sietnem kell!
A hegyhez repülök, és már fölötte vagyok. Minél lejjebb ereszkedem, annál kisebbnek tűnik. Hirtelen a földből hosszú, rugalmas szárak bukkannak elő, nagy tenyerekkel. Mindegyiken hét ujj rózsaszín karmokkal, megpróbálnak elkapni, mint a legyet.
Amikor a tenyerek szétnyílnak a következő csapáshoz, köztük szürkés-barna-bíbor nyálkás fonalak lógnak. Valahogy sikerül elkerülnöm az ragadós ölelésüket. És már karmaimmal meg tudom ragadni a tövist. A vadászó növények, miután elvesztették a zsákmányukat, eltűntek. De a tövis nem enged, szilárdan áll a földben!
Buián, kérlek, segíts! – kiáltom.
És ekkor a tövis megingott a földben, mint a tejfog, megragadtam, és felrepültem.
A boszorkánynál
Dína újra a boszorkány háza előtt áll, kezében a sárkány tövisével. A baglyot ábrázoló szélkakas megrázkódott, és morogva azt mondta: „Hu-hu-hu.” A házból kilépett a boszorkány, vállán bíborszínű csipkekendő volt.
Köszönöm, Dína, hogy visszahoztad a sárkány tövisét. Most vissza kell hoznod Tónyát és Tonnit hazába. Gyere be.
Daffy, amint meglátta Dínát, csengő ugatással odaszaladt, a lány mellkasára tette az első mancsait, és az arcát nyalta.
Daffy, de jó újra látni téged!
Mindenki bement a nappaliba. Az asztal a szamovárral és a kanapé a párnával eltűnt. Azon a falon, ahol korábban nem volt ajtó, most egy magas, kétszárnyú ajtó jelent meg.
„Könyvtár” – sejtette Dína. Ott a polcokon babák álltak. Az ajtó csengve kinyílt, és a boszorkány így szólt:
Dína, gyere be. Kevés az idő, hamarosan lenyugszik a nap. Ha sikerrel jársz, soha többé nem látjuk egymást. Mindenesetre: viszontlátásra!
És ha nem sikerül? – remegő hangon kérdezte a kislány.
A boszorkány vállat vont, és nem válaszolt.
A könyvtárban
Dína, és utána Daffy is belépett a vendégszerűen kitárt ajtón. Azok nagy robajjal bezáródtak. Hirtelen nagy zajjal egy nehéz retesz esett le, és egy nagy lakatot tettek rá. Nincs visszaút!
Ha nem jössz vissza Tónyával és Tonnival napnyugtáig, akkor a polcon az egyik szekrényben helyet találunk neked! – hangzott fel a boszorkány mennydörgő hangja.
A könyvtárban porfelhő kavargott, és hirtelen sötétedni kezdett, ahogy lemegy a nap. Dínának is elsötétült a szeme, könnyek szöktek a szemébe. De most nincs idő sírni, tenni kell valamit.
Daffy megnyalta a kislány kezét, és előresietett, hívogatva Dínát, hogy kövesse. Buián ajándéka, a kis patkós karkötő a szürkületben fényleni kezdett, Dína szíve azonnal megnyugodott.
A polcok sorai emelkedtek a vándorok előtt. És az egyik szekrényen tüzes felirat jelent meg: „Dína”. Amint a kislány kinyitotta a szárnyait, az lángra kapott. Egy magányos doboz állt a polcon, porral borítva, és a tűz már átterjedt a polcra. Dína habozás nélkül megragadta a dobozt, a láng fehéren fellobbant, és a szekrényből hamu maradt, egy pillanat múlva az is eltűnt.
A doboz faragott, meggyfából készült, és nagyon kellemes illata volt. Dína kinyitotta: a smaragdzöld bársonyon egy gyöngyházgomb feküdt a Bóbiskolóból és egy kis kalóztőr.
Mihez kezdjek ezekkel? – suttogta Dína. – Hogyan segíthetnek?
Daffy már hívta a kislányt, hangosan ugatva egy másik szekrény mellett. Dína a sárga kardigán zsebébe tette a gombot és a kalóztőrt, a dobozt pedig a hátizsákjába.
Odament a szekrényhez, amely mellett Daffy nem hagyta abba az ugatást, és kinyitotta. Az egyetlen polcon két baba állt: Tónya és Tonni. Recsegés hallatszott, az egész szekrény repedezni kezdett, mintha craquelure festés borítaná. Dína még el tudta kapni a babákat a polcról, a szekrény pedig porrá omlott, amely egy pillanat múlva szintén eltűnt.
Hirtelen a babák kicsúsztak Dína kezéből, nagy csattanással a padlóra estek, és Tónyává és Tonnivá változtak! A gyerekek átöleltek egymást és sírtak, Daffy pedig körülöttük szaladgált, hangosan ugatva.
Bagoly huhogott, és a megdöbbent gyerekek szeme elé óra került, amely a levegőben lebegett. A számlapon, amely folyamatosan változtatta alakját a körtől az ovális formáig és vissza, fent, a 12-es helyen egy rózsaszín nap volt rajzolva, a 3-as helyen egy sárga nap, a 6-os helyen egy bíborszínű, a 9-esen pedig a hold.
A percmutató, időnként átlépve az ovális határát, gyorsan körbe-körbe száguldott, az órát jelző mutató pedig közeledett a bíborszínű naphoz. Az idő könyörtelenül szaladt…
Ekkor a karkötő kigombolódott, és lehullott Dína kezéről. Lőíjjá változott. A kislány kivette a kalóztőrt a zsebéből. A fiú megragadta, meghúzta a húrt, és a órára lőtte. Pontosan a percmutatót találta el, az remegni kezdett, megállt, mintha gondolkodna, mit tegyen, erősen megrándult, és vonakodva visszafelé mászott. Az órát jelző mutató is megállt. A gyerekek megkönnyebbülten sóhajtottak. A patkós karkötő újra Dína kezére került. Nem volt idő a beszélgetésre, sietni kellett!
Dína levette a hátizsákját, benne két pité volt. Az egyik felét Tónyának adta, a másikat Tonninak, a második pitét pedig maga és Daffy között osztotta el. A gyerekek különös erőt éreztek, mintha varázsitalt ittak volna!
A gyöngyházgomb a Dína kardigánjának zsebéből kiesett, és az egy szekrény alá gurult, amely könyvekkel volt tele. Daffy utána kapott, és az utolsó pillanatban fogai közé vette. És ekkor mindenki megdermedt a félelemtől – a szekrény alól kígyó bújt elő. Hogyan fért volna el ott? Egyre nagyobb lett, és már a mennyezetig nyúlt. Kobra volt, széttárta hatalmas, színes csuklyáját, és hajlongva Dína szemébe nézett.
Daffy meglepetésében kinyitotta a száját, a gomb pedig a padlóra esett. Nőni kezdett, szélei felkunkorodtak, és gyöngyházfényű tállá változott.
Ismét huhogott a bagoly, a gyerekek az órára néztek, amely a levegőben lebegett. A percmutató megállt, megremegett, és gyorsan visszafelé szaladt, közeledve a napnyugtához. Dína a kobrához lépett, és megsimogatta a sima, meleg bőrét. Eszébe jutott a boszorkány kertjében a kobranövény, amely annyira kedves volt a verebekhez, és így szólt:
Segíts nekünk hazajutni, kérlek!
Inni – sziszegte a kígyó.
Dína kivette a hátizsákjából a forrásvizes üvegecskét, és a gyöngyházas tálba öntötte a vizet. Amíg a tál meg nem telt, a víz csak folyt az apró üvegből. A kobra megitta a forrásvizet, és így szólt:
Álljatok mind szorosan körbe. A fiú vegye fel a kutyát a karjába.
A gyerekek úgy tettek. A kobra befedte a gyerekeket a csuklyájával, és mindannyian meghallották a boszorkány átható hangját:
Egy perc múlva lenyugszik a nap!
Visszatérés
A kobra csuklyája szorosan átölelte az utazókat. Bent meleg és sötét volt. És hirtelen mindenkit megpörgetett egy színes alagút: Tónya, Tonni és Daffy egy irányba repültek, Dína pedig a másikba. A Dína hátizsákjában lévő csengettyű győzelmi dallamot játszott.
Egy pillanat, és Dína a Buián lévő istállóban találta magát. A kislány megölelte barátját, megcsókolta a homlokát, és berohant a nagymama házába. A konyhában Anna-Mária-Róza és a nagymama pitével és teával várták.
Visszajöttem! – kiáltotta Dína az ajtóból.
A nagymama átölelte az unokáját, az öröm könnyei gördültek végig az arcán.
És a gyerekeket megmentetted? – kérdezte Anna-Mária-Róza.
Igen, mindannyian a színes alagúton keresztül repültünk ki. Valószínűleg Daffyval együtt jutottak haza – válaszolta a kislány.
Menjünk el hozzájuk – javasolta Anna-Mária-Róza.
Amióta a gyerekek eltűntek, a házuk sötétségbe borult. Ott senki sem kapcsolta fel a villanyt. A kapu és a kerítés régen világoszöld volt, de a festék lekopott róluk, a fű nőni kezdett a kerítés alatt, és senki sem kaszálta.
De ekkor mindenki látta, hogy a kerítés ismét világoszöld. A kapu tárva-nyitva, és az udvarról hangos nevetés hallatszik. Az elhanyagolt virágágyakban rózsaszín és piros muskátlik virítottak.
Dína a nagymamákkal bement az udvarra. A falu fele összefutott a zajra. Az anyuka átölelte a Totoskáit (így hívta őket korábban), sírt és nevetett a boldogságtól.
A szomszédok elkezdték kihordani az asztalokat az utcára, fehér terítőkkel borították be. Az asszonyok mindenki hozott, amit tudott, és az egész falu egész nap ünnepelte a Bűvös erdőből hazatérő gyerekeket.
Dínát mindenki megköszönte, és csodálták bátorságát. Persze Dína tudta, hogy Daffy, Buián, a nagymamák és Anna-Mária-Róza nélkül nem tudta volna megmenteni a bátyját és a húgát.
Amikor Dína és a nagymamája hazaért, a lány kivette a hátizsákjából a faragott dobozt, és kinyitotta. A smaragdzöld bársonyon óra feküdt. Kicsi volt, pont Dína csuklójára való. A számlapon egy kis kobra volt, és az könyv gyöngyházgomb-kézírásával, ugyanolyan kalligrafikus betűkkel, mint az ezüst gombos könyvben, felirat: „Dína”.
A kislány felvette az óráját, a kis kígyó a számlapról rákacsintott, pedig tudjuk, hogy nem tudnak pislogni.
