Ez a történet a Napfogyatkozás nevű mesebeli szigeten történt, ahol szokatlan képességekkel rendelkező állatok éltek. Pontosabban a pihehasúak falujában, kedves és bolyhos kis lényekben, akik évszázadok óta védik a Pihetollas-erdőket mindenféle veszélytől.
A főtéren nagy volt a nyüzsgés. Eljött a nagy verseny napja a szomszédos tésztanyakúak törzsével. Mindenki a fontos eseményre várt!
Minden évben nyáron a pihehasúakhoz elláttogattak barátaik, a tésztanyakúak, és együtt rendeztek mindenféle versenyeket. Az erdő gazdái türelmetlenül várták vetélytársaikat, és már meg is terítettek egy nagy ünnepi asztalt. De a megbeszélt időben senki sem jelent meg. Ez nagyon megijesztette a falu lakóit. Évek óta a tésztanyakúak egyszer sem hagyták ki a versenyt.
Két nap várakozás és aggodalom után a falu vénei úgy döntöttek, elindulnak az aranymezőkre, ahol barátaik éltek, hogy kiderítsék, mi történt. Tíz bátor önkéntest gyűjtöttek össze, és útnak indultak. Átkeltek a tavak völgyén, és naplementére megérkeztek a helyszínre. Az elém táruló kép még a tapasztalt pihehasúakat is megrázta, nemhogy a legfiatalabbat, Fót.

Az utazók egy óriási teknőst láttak, amelynek páncélján egy komor város állt. A városból hangos fémes kopogás hallatszott. Fekete füst gomolygott a kéményekből, és égett szag terjengett. A sok ház között szorgoskodva szaladgáltak a bozontos rákok. A környéken egyetlen tésztanyakú sem volt, pedig ők évszázadok óta éltek ezen a földön.
Kezdett sötétedni. A pihehasúak a közeli ligetben döntöttek úgy, hogy elrejtőznek, és megbeszélik, mi legyen a következő lépés. Tüzet gyújtani nem mertek. A Hold fényénél, rejtekhelyükről a kis felderítők figyelték a különös teknőst.

Egy kis idő múlva az egyik vén halkan megszólalt:
Segítségért kell mennünk. Magunk nem bírunk a váratlan vendégekkel. Hallottam a bozontos rákokról. Nagyon erősek, és sebezhetetlen páncéljuk van.
De mi lesz a tésztanyakúakkal?! – kiáltott fel Fo. – Biztosan fogságban vannak abban a félelmetes városban.
Most nem segíthetünk nekik, kicsikém – kezdte suttogni a legidősebb pihehasú, de nem tudta befejezni, mert elnyomta a füllesztő zörej, amely gyorsan közeledett a rejtekhely felé.
Fo kidugta a fejét a bozótból, hogy megnézze, mi zajong. Hirtelen őt és a többieket a fákkal együtt letépte a helyéről az óriási teknős érdes nyelve. A pihehasúak egyenesen a szörny torkába repültek.
A teljes sötétségbe érve a szerencsétlenek hengeredve lefelé zuhantak. Az ágak és a kövek karcolták és fájdalmasan verték őket. Valójában nem sokáig estek, de ezek a pillanatok örökkévalóságnak tűntek.
Amikor szilárd padlóra értek, a sötétben, koszosan és karcosan a pihehasúak hangok alapján kezdték keresni egymást. Amikor a vén mindenkit megszámolt, egy hiányzott: Fo eltűnt!
Közben Fo a teknős fején lógott, és az egyik kezével a pikkelyeibe kapaszkodott. Valahogy csodával határos módon sikerült elrugaszkodnia a nyelvtől, és a szörny orrához tapadnia. Felismerve, hogy egyedül van, a félelmét legyőzve a pihehasú felmászott. Elérve a szemet, rendkívül meglepődött. A szem üvegből volt.
Közelebbről megnézve Fo látta, hogy belül minden vízzel van tele, a közepén pedig egy dühös polip ül a kormánykerék mögött. A pihehasú megértette, hogy ez a nagy teknős gépi, és nem vele, hanem a bent lévő kapitánnyal kell megküzdeni.

A cél világossá vált. Fo azon törte a fejét, hogyan juthatna be. A pihehasú úgy döntött, feljut a zajos páncélvárosba. Egy teljes órán át mászott felfelé. Nagyon nehéz volt, mert a teknős gyakran fordította a fejét. De a barátai bajban voltak, és Fo nem engedhette meg magának a gyengeséget.
Elérve a várost, a pihehasú kagylóból és homokból épült apró házakat látott, nagy kéményekkel, amelyekből fekete füst szállt. Minden házban kalapácsokkal felfegyverzett rákok szorgoskodtak, és vasból különös fogaskerekeket kovácsoltak. A kopogás egy pillanatra sem szűnt meg.
Kicsit megszokva a zajt, Fo észrevette, hogy a házak között őrizet alatt tésztanyakúak mozognak nagy kosarakkal, tele széndarabokkal. Nézni is szomorú volt őket, de hősünk tudta, hogy egyedül nem bírhat el a sok bozontos rákkal. El kellett jutnia a polip kapitányhoz, de hogyan?

Végül Fo rájött, hogyan juthat be a teknős belsejébe. Óránként a kovács-rákok egyszerre abbahagyták a munkát, és a készült darabokat a tér közepén lévő nagy, kerek nyílás felé vitték.
A rákok láncok segítségével kinyitották a nyílást, és a fogaskerekeket bedobták. Odabent víz bugyborékolt, fröccsenések repkedtek. Ez volt a gép bejárata. De hogyan lélegezhet a pihehasú víz alatt?
Eközben a börtönben, ahol a többi pihehasú volt, hirtelen fény támadt. Egy éles fénycsík szelte át a bent uralkodó sötétséget. Kinyílt a kapu, amelyen egy óriási rák lépett be, utána pedig még öt, kisebb. A kilenc pihehasú a legtávolabbi sarokba húzódott, ahol a fény nem ért el. De a rákok senkit sem kerestek, csak ollóikkal fákat vágtak és a fát a kapun át húzták be. Lépésről lépésre közeledtek a rejtőzködők felé.
Hirtelen fülsiketítő szirénázás hallatszott, és a rákok gyorsan eltűntek a második szintek egyikén. A pihehasúak erőt gyűjtöttek, és elindultak utánuk.
Miután kiszabadultak a börtönből, a foglyok szóhoz sem jutottak: körülöttük egyszerre volt félelmetes és gyönyörű minden. Egy átlátszó csőben találták magukat, körülöttük víz – mintha egy darab óceánt harapott volna ki valaki, és ide illesztette volna. Több száz polip kavargott a hatalmas gépszerkezetek körül, a mélységet százával világították meg a medúzák, mint a lámpácskák. A szirénázás nem szűnt meg. Hirtelen az egyik pihehasú felkiáltott:
Nézzétek, hát ez Fo!
A legkisebb pihehasú a vízben egy borzalmas polippal harcolt: belekapaszkodott a tintahalba, és a szemeit karmolta.

Amikor Fo fent volt, nem tudta kitalálni, hogyan lélegezhetne víz alatt. Majdnem feladta a tervet, hogy eljut a mechanikus teknős kapitányához, amikor a tekintete egy szegény tésztanyakúra esett, aki hatalmas kosár széndarabbal a hátán ment.
Fo eszébe jutott, hogyan versenyeztek a kellemes Pihetollas-erdőkben. Az egyik versenyszám a légzés visszatartása volt – ki bírja tovább. Így döntött: „Ha nem sikerül víz alatt lélegezni, akkor nem is fogok lélegezni!”
Ezekkel a szavakkal egy nyíláshoz indult, és amikor a rákok kinyitották, megragadott egy nehéz kagylót, és nekifutásból a vízbe ugrott. A kagyló a pihehasút a mélybe húzta, a gyanútlan kapitányhoz.
Odaérve Fo megragadta a polipot, és amennyire csak bírta, karmolta. A meglepetéstől a kapitány minden csápját felcsapta, és megrántotta a kormánykereket. A teknős körbe-körbe kezdett forogni, a lábait felemelte, és végül az oldalára borult.
A víz kiömlött a nyílásokon. A tésztanyakúak eldobták kosaraikat és szétszaladtak az aranymezőkön, a rákok pedig felkapták gazdáikat, a tehetetlen polipokat, és a közeli tóba cipelték őket. A pihehasúakat pedig a puha aranyfűre dobta ki a víz.
Magukhoz térve azonnal Fo keresésére indultak. Néhány perc múlva a hőst eszméletlenül találták a teknős feje mellett. A tésztanyakúak már vizsgálgatták. Mindenki visszatartotta a lélegzetét, és várta, hogy magához térjen. A legidősebb pihehasú odaszaladt a fekvő Fóhoz, és rázni kezdte.
Ébredj! Ébredj! – kiabálta a vén. – Ébredj, Fo, soha többé nem hívlak kicsikének. Te vagy a legnagyobb hős, hallod?
Nehéz csend nyomta a levegőt, mint egy kő. Hirtelen Fo megmozdította az ajkát, és halkan megszólalt:
A legnagyobb?
Mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott, a vén pedig nem hagyta abba a kiabálást:
Nagy! Nagy! A legnagyobb, nagyobb, mint ez a teknős!
Egy héttel később a Pihetollas-erdőkben megrendezték az éves versenyt a tésztanyakúakkal, amelyen a leghíresebb pihehasú is részt vett. Mostantól mindenki Nagy Fónak hívta.
