Élt egyszer a világon egy Barsik nevű kiscica. Még nagyon kicsi volt és rendkívül aranyos. Reggeltől estig ide-oda futkosott, fekete, puha farka villanva. Rózsaszín orrával folyamatosan szaglászik, mintha félne, hogy lekésne valami érdekes dolgot.
Barsik különösen szeretett a fákra mászni. Felmászott egy fára és nézegette, hogy lent a földön mi történik. És történt ott sok érdekes dolog…
Hol egy félénk verebcsapat repült be valahonnan és szétszóródott az udvaron táplálék után kutatva, ami nagyon nem tetszett Péter kakasnak. Amikor ezek a váratlan vendégek megjelentek, olyan hangosan kukorékolni kezdett, hogy még Vazul öreg macska is megnyitotta a szemét, aki a ribizli bokor alatt szundikált. Amikor meglátta a verebeket, azonnal igazi vadásszá változott.
Vazul lassan kezdett osonni az óvatlanná vált madarak felé, a támadásra készülve. De nem így történt: amikor megpillantották a macskát, a verebek, mintha egy örvény ragadta volna el őket, felrepültek és eltűntek a szem elől… Majd Nedotróga nevű kutya kúpjából előbújt, háta megvetve nyújtózkodott, elülső lábait kinyújtva és szájat tárva, amelyből félelmetes fogak álltak ki.
Barsiknak kellemetlen érzése támadt, még akkor is, amikor ilyen biztonságos távolságban volt a félelmetes kutyától. A kiscica mindig igyekezett távol maradni a kutyakúptól, gondolva, hogy így biztonságosabb lesz. Hiszen ki tudja, mi jut az indulatosnak a fejébe!
Nedotróga pedig minden apróságért megharagudott, különösen az utálatos és szemtelen legyek miatt, amelyek gyakran kínozták, nem hagyva, hogy nyáron a árnyékban pihenjen… Majd pedig hangos kokorékolással egy tyúk szaladt át az udvaron…
Barsik egy ág mögé rejtőzve hosszan figyelte az alatta történteket, amíg meg nem unatkozott. Aztán tekintete az égre fordult. Az ég felett a játékos szél által hajtott felhők száguldottak. Barsik szüntelenül követte őket, amíg el nem tűntek a távolban.
Nagyon szeretett volna egy felhővel barátságot kötni, még a legkisebbekkel is. Hiszen mindenki tudja, hogy a barátság ereje nem attól függ, hogy nagy vagy apró vagy!
De a felhők nem vették észre Barsikot, és ettől a kiscica szomorúvá és magányossá vált. Sem a cinegék, sem a virágágy fölött keringő szép pillangók, sem a beszédes szarkák, akik néha a fára szálltak pihenni – senki sem figyelt a kiscicára.
Vajon soha nem lesz barátom?
Szomorúan sóhajtott Barsik és leszállt a fáról.
Egy csodálatos reggelen Barsik, mint szokott, kicsúszott otthonról és új kalandok keresésére indult, bár szegényes életélménye minden erővel igyekezett visszatartani a nyugtalan kiscicát azoknak a kellemetlenségektől, amelyekkel Barsik már többször találkozott az udvaron.
A kertben sétálva hallott egy ismeretlen zümmögést, amely a virágágyból hallatszott, ahol illatos floxok virágzottak bőven. Barsik éberré vált, de a kíváncsiság erősebb volt, mint a félelem. Óvatosan közelítve a virágokhoz, sok méhecskét látott, amelyek a floxok körül keringtek.
A kiscicának úgy tűnt, hogy a méhek egy vidám üldözgetős játékot játszanak, és azonnal úgy döntött, hogy csatlakozik hozzájuk. Osonva közelített a virágokhoz és kinyújtotta mancsát az egyik méhecske felé. De az feldühödve, fájdalmasan megcsípte a kiscicát közvetlenül a rózsaszín orrára.
A szegény kiscica, nyomorúan nyávogva, rohanva szaladt a menedékébe: gyorsan felmászott az öreg nyírfára és elrejtőzött a sűrű lombozatban, félve az üldöztetéstől. Miután megnyugodott, Barsik merészkedett lenézni.
És hirtelen észrevett egy szürke kis állatot, amely kinyújtotta a fejét a lyukból és félelmesen körülnézett. Barsik, mindent elfelejtve, gurulva lezuhant a fáról és az ismeretlennel szemben találta magát. Az megdöbbenéstől meghiggadt.
Ki vagy te?
Kérdezte Barsik, megvizsgálva az ismeretlent.
Egérke. Megeszel?
Dadogta a kis állat.
Miért gondolod ezt?
Az anyám azt mondta, hogy a macskák eszik az egereket.
Sóhajtott az egérke.
Nos, de egyáltalán nem szeretnélek megenni. Inkább játsszunk, mert egyedül unatkozom.
Nyújtotta Barsik.
Jó!
Örült az egérke.
És Barsik az új barátjával kezdett játszani. Nem vették észre, hogy eljött az este. A barátok sajnálkozva váltak el, megállapodva, hogy másnap reggel újra találkoznak.
Barsik örömében, hogy végre igazi barátja lett, sokáig nem tudott elaludni és alig várta a hajnalt. Az első napsugarak feljövetével már az udvaron volt. Hamarosan megjelent az egérke is, de nem egyedül… Hozta a testvéreit. Ó, milyen vidám volt!
Kiderült, hogy milyen jó az életen, amikor barátok vannak az ember mellett, még ha olyan kicsik is.
Amikor Barsik felnőtt és nagy, erős macskává vált, továbbra is barátságot tartott az egérkékkel és nem hagyta, hogy valaki bántsa őket. Gyakran kellett harcolnia más macskákkal, akik, amikor megláttak egy egeret, azonnal üldözni kezdték a szegény állatot.
És miért olyan buták? Nem lehet barátságosan élni?
Csodálkozott Barsik.
Összegömbölyödve feküdt a veranda előtt, élvezve a meleg napsugarak enyhe fényét, és örömében dorombol. És amikor Barsik elaludt, akkor az apró szürke barátairól álmodott, akikkel olyan jó volt.
