Magasan, magasan a hegyekben éltek a sasok, a büszke madarak. Egy egész törzsük volt. Az egyik családban fióka született.
Az anyasas nagyon szerette a fiát. A családjukban sokáig nem született utód, a kisfiúra évekig vártak. Végül a hegyek szelleme megszánta a szerető párt, és egyetlen tojást küldött nekik. Apa és anya felváltva költötték ki a nagy fészkükben, a legmagasabb szikla tetején.
Amíg az apasas élelmet szerzett, az anyasas dédelgette és becézte a régen várt kisfiát. Eltelt három hónap, és a fióka megnőtt. Önálló életének meg kellett kezdődnie: meg kellett tanulnia repülni, vadászni és élelmet szerezni.
Az apasas el akarta kezdeni a foglalkozást a fiával, meg akarta tanítani az élet dolgaira. Az anyasas azonban folyton lebeszélte, azt mondva, hogy a fiacska még kicsi, hadd pihenjen a fészekben, korán van még vadászni.
Az apasas szerette a feleségét, és nem mert ellentmondani neki. Tovább repült zsákmányért magának, feleségének és fiának. A szomszédok és a rokonok kérdezgetni kezdték az apát: „Mi van, az örököd beteg? Miért nem repül ki a fészekből? Miért nem foglalkozol vele, miért nem tanítod meg élelmet szerezni? Miért van még mindig az anyja mellett ekkora fiókaként?”
Az apasas nem tudta, mit feleljen a rokonainak.
Egy szép napon a sasok összegyűltek, és odarepültek a fészekhez. Látni akarták a felnőtt fiókát, és segíteni akartak a rokon családján.
Amint megközelítették a fészket, kirepült az anyasas, és testével eltakarta a fiát.
Még kicsi, korai neki tanulni! Mi apjával etetjük, hadd nőjön még.
A sasok nagyon meglepődtek: számításaik szerint a fióka már nagynak számított. Ekkor látták, hogy a sasfióka felállt a lábára. Magas volt és erőteljes testalkatú.
Mit csinálsz, anya? A szereteteddel tönkreteszed a fiatal sas életét! Nem tanítottátok meg repülni, gondoskodni magáról. Talán nyomorék?
A fiatal sas a régi rokonaira kiáltott.
Fiatal sas vagyok. A hegyek királya akarok lenni! Ülni akarok a fészkemben, és figyelni a sasokat, a magas hegyeket, a körülöttem zajló eseményeket.
A sasok nevetni kezdtek:
És hogyan fogsz vadászni? Hogyan szerzel magadnak élelmet?
Hát majd ti felváltva hoztok nekem. Hiszen én leszek a királyotok! – kiáltotta hangosan.
Hát ez az, nézzétek, a király beszél – nevettek még hangosabban a sasok.
Ekkor visszatért az apa zsákmánnyal.
Mi folyik itt? – kérdezte.
Hát a fiatok a hegyek királya akar lenni – nevettek a sasok –, miközben maga még repülni sem tud. Hogy engedhettétek ezt meg? Nem bírtátok a nevelést az egyetlen fiatokkal! Ilyet még nem láttunk. Mi büszke és független madarak vagyunk.
Erre a sasok felborították a fészket. Az egyik madár az anyát tartotta, a másik az apát. A kövér fiatal sasfióka zuhanni kezdett a szakadékba. Kitárta a szárnyait, de senki nem tanította meg, hogyan kell velük csapkodni.
Felsikoltott az anyasas:
Mentsétek meg a fiamat! Most fog összezúzódni a sziklákon.
A büszke apa behunyta a szemét, és egy szót sem szólt.
De a bölcs öreg sasok nem engedték elveszni az elkényeztetett fiatal madarat. Odarepültek, a szárnyuk alá kapták, és segítettek egy nagy kőre leszállni.
Hát ez az, szülők. Elvisszük a fiatokat, megtanítjuk repülni, élelmet szerezni és vadászni.
Felsikoltott az anyasas:
Meghalok a fiam nélkül!
Semmi baj, semmi baj, egy hónap múlva visszaadjuk, magától fog hazarepülni. Meg sem fogjátok ismerni!
Elvitték a sasok a fiatal sasfiókát messze, a barlangokba. Eltelt egy hónap.
A szülők a fészekben ülnek, és a fiuk után sírnak. Az anyasas nagyon megöregedett, megbetegedett. Az apasas folyton mellette volt, félt, hogy a bánattól meghal.
Nézik: egyenesen feléjük repül egy fiatal sas, délceg és szép, a csőrében zsákmányt visz, egy fiatal nyulat. Leszállt, és beült a fészekbe.
Jó napot, anyu és apu! Hát visszatértem. Hoztam nektek ennivalót, ajándékot tőlem. A vének mindenre megtanítottak, amit egy hegyi sasnak tudnia kell. Mostantól én fogok gondoskodni rólatok. Köszönöm! De sosem ismétlem meg a hibátokat: nem fogom vakon szeretni a gyermekeimet, hiszen a vak szeretet bajhoz vezethet...
