Egyszer volt, hol nem volt, egy mesebeli országban egy nagy sárkánykölyök-család élt. Kérdezitek, miért sárkánykölykök, és nem félelmetes sárkányok? Azért neveztem őket ilyen kedvesen, mert jók voltak, és senkinek sem ártottak.
Ebben a családban voltak nagymamák, nagypapák, anyukák, apukák és hat sárkánykölyök: öt fiú és egy lány.
A lányt Di-nek hívták. Kíváncsi, vidám és társaságkedvelő kis rakoncátlan volt.
Egyszer az egész család elrepült rokonokhoz látogatóba.
Di elnézett, elgondolkodott, és lemaradt a rokonaitól.
Nézi, és lent egy kert van, bogyós bokrokkal, szép virágokkal. A kertben egy felnőtt nő és egy kisfiú piros bogyókat szed, és egy nagy vödörbe teszi őket.
Kedve támadt megismerkedni a kisfiúval, és megkóstolni ezeket a bogyókat. Még soha nem evett ilyeneket – pirosakat, kis száron.
Di látja, hogy a nő valahová elment, a szőke hajú kisfiú pedig csak szedte a bogyókat és a vödörbe rakta. Di lejjebb ereszkedett, és a levegőben megállt a kisfiú felett.
Fiacskám, hogy hívnak? – kérdezte kedvesen, elnyújtva a szavakat.
Hű, egy sárkánykölyök! – kiáltotta a kisfiú. – Te a rajzfilmből repültél ide?
Hogy hívnak téged? – ismételte meg Di.
Artúrka vagyok. Te hogy hívsz?
Én Di vagyok, a sárkánykislány.
De hogy kerültél ide? A TikTokból léptél ki?
Artúrka, dehogy. Mi, sárkánykölykök, a varázsországban élünk.
Aháá… – csodálkozva protyolta a kisfiú.
És ezek mifélé bogyók? Még sosem láttam ilyeneket.
Ez piros ribizli. Nagymamával szoktuk szedni.
És hová ment a nagymamád?
Egy kis kompótért ment nekem. Tudod, milyen finom kompótot főz! Most hívom, ő majd neked is hoz – mondta Artúrka, és hangosan kiabált: – Nagyi! Hozz két pohár kompótot! Vendégeink vannak!
Itt van fehér, rózsaszín és fekete ribizli is. Ott, az a bokor! – mutatott a kisfiú oldalra. – Egyél nyugodtan! Nagyi minden bogyót megmosott, a slagból öntötte le vízzel! Így nincs rajtuk se rossz mikrob, se por. Szedd le, és tedd a szádba. Nézd, hogy csinálom!
Artúrka ügyesen leszedett egy bogyót, és egyenesen a szájába tette.
Köszönöm! – Di leült a bogyós vödör szélére.
Az a piros bogyó felül pedig málna. Csak óvatosan, mert az ágai tövisesek. De nagyon-nagyon édes – folytatta lelkesen az ötéves kisfiú.
Ekkor nagymama lépteit hallották.
Artúrka, mit kiabáltál?
Nagyi, két pohár kompót kell.
És minek kettő?
Hát azért, mert egy sárkánykölyök repült hozzánk látogatóba!
Jaj, de jó, megint a TikTokot nézted? Mikor volt időd rá?
Dehogy! Bogyót szedtem a bokorról, aztán ott volt a sárkánykislány, Di! Megkínáltam bogyóval, és a te kompótodat is akartam neki adni... Di, hol vagy? Mutasd magad!
Ó, de nagy fantáziájú vagy! – a nagymama odalépett, és egy pohár kompótot nyújtott Artúrkának.
Ekkor Di kikukucskált a fehér ribizlibokor mögül.
Szervusztok! – köszönt vidáman.
Na ne mondd! Ilyet még álmomban sem láttam! – csodálkozott a nagymama. – Kis aranyos sárkánykölyök. Hogyan kerültél ide?
Én Di vagyok, a sárkánykislány. Rokonokhoz repültünk látogatóba. Lemaradtam a családomtól. Aztán megláttam Artúrka szőke kis fejecskéjét, és leereszkedtem, hogy megismerkedjek vele. És veletek is, persze.
Nagyi, mostantól barátok vagyunk – mondta komolyan a kisfiú.
Igen, mostantól barátok vagyunk – ismételte Di.
Kóstoljatok, Di, a mi bogyóinkból – kínálta a nagymama.
Hirtelen furcsa zúgás hallatszott az égen. Mindhárman felnéztek.
Ezek a családom, engem keresnek. Mennem kell. Kár, hogy ilyen keveset lehettem veletek. Nálatok a kertben olyan érdekes!
Vigyél magaddal bogyót, vendégeld meg a rokonaidat – javasolta a nagymama.
Itt van a kis vödröcském, nagyi. Beletesszük a piros ribizlit, és ajándékba adjuk a sárkánykölyköknek. Még sosem ettek ilyen bogyót!
Gyorsan tedd a bogyókat a vödörbe, Artúrka. Itt van neked, kislány, egy ajándék, repülj a rokonaidhoz, mert aggódnak!
Di a karmaival megragadta a gyerek műanyag vödrét, és felszállt az égbe.
Köszönöm! Viszontlátásra! – hallatszott a távolodó hang az új barát felől.
Gyere máskor is! – kiáltotta hangosan Artúr.
A nagymama és az unoka sokáig integettek a sárkánykölyöknek, aki apró ponttá változott a magasban.
Artúrka, otthon ne mesélj az új barátodról – kacsintott a nagymama a kisfiúra –, a szüleid nem hinnék el. Azt mondanák, hogy mi ketten napszúrást kaptunk.
