Egy faluban, egy házikóban, amely egy folyócska közelében állt, az udvaron élt két kakas. Minden nap a tyúkólban, ahol tojótyúkok és kis csibék is laktak, nagyon zajos volt, mert ez a két kakas állandóan verekedett és veszekedett egymással.
Veszekedtek és verekedtek pedig mindig apróságok és lényegtelen dolgok miatt: az egyik ferdén és barátságtalanul nézett, a másik meg nem időben kezdett el kiabálni és kukorékolni.
Hát miért kötekedtek állandóan egymással? Ilyen gyönyörű napos nap van, és ti megint ugyanazt csináljátok...
Kérdezte a malacka, kidugva pofácskáját a pocsolyából, amelyben kora reggel óta heverészett.
Nem messze az istállóban állt a tehén és békésen rágcsálta a füvet.
Lassan felemelte a fejét, és szavakat nyújtva, lassan így szólt:
Mú-ú-ú, Mú-ú-ú! Micsoda verekedők, micsoda garázdák! És miért nem tudnak csendben, békében és nyugodtan élni?
És újra folytatta egyenletesen a fű rágcsálását.
Egyszer a kakasok olyan hangosan és sokáig veszekedtek, hogy ezekre a hangokra az udvar összes lakójának össze kellett gyűlnie.
Ku-ku-ri-kú! Ku-ku-ri-kú! Gyertek mind, ítéljetek meg minket, kérünk szépen. Magunk sehogy sem tudunk megegyezni!
Kiabálták a kakasok, amennyire csak bírták.
És íme, összegyűltek a fontos libák, a nyughatatlan tyúkok, a kényelmes disznók is elhagyták kedvenc sárpocsolyáikat és az udvar közepére jöttek. Minden állat abbahagyta a dolgát és körülvette a harcias kakasokat.
A vetélytársak egy időre megálltak, kicsit eltávolodtak egymástól, oldalra tették a szárnyukat és megkérdezték az udvarbeli szomszédoktól:
Ítéljetek meg! Melyikünk a legszebb és a legdíszesebb? Mondjátok meg, csak az igazat mondjátok, semmit ne titkoljatok el és ne szépítgessetek. Kinek a tollai a legragyogóbbak? Kinek a farka a leghosszabb és legbolyosabb? Kinek a hangja a legcsengőbb?
Az állatok és madarak elhallgattak, elgondolkodtak azon, hogyan válaszoljanak helyesen a kakasok kérdéseire, hogyan ítéljék meg őket. Mindkét legény nagyon szép, mindketten vidáman és csengően énekelnek... Egyik szebb, mint a másik, hát igen - nehéz választani. Sokáig gondolkodtak az állatok, tanácskoztak, vitatkoztak, és végül küldtek egy tárgyalót a veszekedő kakasokhoz.
A gazdasági udvar közepére kilépett a macska.
Felborzolta a cirmos a farkát, megsimogatta a bajuszát, amelyre titokban nagyon büszke volt, halkan nyávogott és megszólalt:
Mi itt gondolkodtunk, gondolkodtunk, és íme, mit határoztunk... Mindketten, ti kakasok, festett szépségek vagytok. A környéken mindenki tudja, hogy a mi kakasainknál jobbat egyetlen udvaron sem találni az egész faluban, sőt az egész környéken.
Hogy lehet ez?! Kiderül, hogy az én tollaim ugyanolyan ragyogóak, hosszúak és szépek, mint a vetélytársaméi?
Felborzolódott az egyik kakas.
Ekkor a másik verekedő-kérkedő megcsörgette a sarkantyúit, megkarmolta a földet a karmaival és így szólt:
És vajon ő olyan hangosan, csengően és szépen énekel, mint én? Na csak várj!!
És mindkét kakas újra verekedni kezdett. A por oszlopban áll, szép tollak repülnek szerteszét, kiabálás tölti be az udvart.
És amikor a hatalmas porfelhő leülepedett, leereszkedett a földre, az udvarlakók mind megtörölték a szemüket, lerázták magukról a kakasok csatája után keletkezett vastag por- és sárréteget, és szánalmas látványt pillantottak meg.
Mindkét vetélytárs ott állt piszkosan, szeméttel a szárnyaikban, kitépett tollakkal, kócos farokkal. Szakadt taréjaik az egyik oldalra lógtak, lábaik véresre karcolva, a harcosok lélegzete sehogy sem állt helyre.
A fáradtságtól mindkét kakas beleplatytyant a pocsolyába, erőtlenül még beszélni sem tudtak, nemhogy kiabálni és jogokat követelni. Hangjuk rekedt volt a hangos kiabálástól, csőrükből csak fájdalmas sziszegés hallatszott.
Ekkor kilépett a fontos liba és így szólt:
Mit csináltatok, ti szerencsétlen harcosok? Ejnye nektek, verekedők, beképzeltek, kérkedők... Nézzetek most mindegyikőtök magára, aztán egymásra. És melyikőtök most jobb, szebb, ragyogóbb és hangosabb?
Semmit sem tudtak mondani a maguk mentségére a verekedős kakasok.
Azóta az udvaron, sőt az egész faluban csendesebb és nyugodtabb lett. A kakasok többé nem veszekedtek, nem kérkedtek egymás előtt, hanem barátságosan és békében éltek.
Reggelente pedig felváltva tisztogatták ragyogó tollukat és hangoztatták csengő és hangos:
Ku-ku-ri-kú!
Ku-ku-ri-kú!
Ku-ku-ri-kú!
