A Varázslóiskola kastélyában a névsorolvasás után kiderült, hogy valaki hiányzik. A legszófogadatlanabb tanuló, Marcell tűnt el. A szobája átkutatása után kiderült, hogy magával vitte a bűbájok jegyzetfüzetét és az alkimista bűvészkészletet.
Megint ő?! — dühösen kiáltott az iskola igazgatója.
Csak ne aggódjon, csak ne aggódjon — hadarta Gizella tanárhelyettes, aki a rossz hírt hozta.
Az igazgató összehúzta a szemöldökét. Tekintete, akár a fúró, a tanárhelyettesbe hasított, a kedves, telt termetű, középkorú asszonyba.
Mondtam már, hogy az ilyenek sosem élhetnek együtt velünk, varázslókkal. Az ő sorsa az, hogy buzogánnyal harcoljon a csatatereken, nem pedig az, hogy a lét igazságait kutassa.
Ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket, hiszen ismeri a tragikus történetét. Ez az egész csak kamaszkori csíny — könyörgő hangon mondta a tanárhelyettes.
Belefáradtam, hogy a falba verem a fejem. A lévneket soha nem fogjuk megtanítani alázatra, pedig ez a legfontosabb a varázslás tanulásában — mondta az igazgató, már az ablakon kitekintve.
A lévnek, az emberek és a varázslók évszázadokon át mindannyian a maguk útját járták, nem avatkozva egymás dolgaiba. Egyszer azonban a tengeren túlról érkezett hódítók felforgatták a megszokott rendet. Mindannyiuknak össze kellett fogniuk, hogy legyőzzék az ősieket, ezt a nagyon gonosz és mohó népet.
Az ősiek a druidák balul sikerült kísérletei voltak. Egy harcias emberi törzsnek a druidák sebezhetetlenséget és erőt ígértek varázslat segítségével, de megcsalták őket, és fakéreg-átkot szórtak rájuk.
Tervük szerint a harcosok egy csapásra fává változtak volna, de valami félresiklott. Az emberek kérget növesztettek, kezükből gally lett. Ezekkel a gallyakezekkel az ősiek megölték a druidákat, és más vidékek meghódítására indultak, mert más életet már nem tudtak elképzelni.
De térjünk vissza a Varázslóiskolához. Ott teljes erővel készültek a szófogadatlan tanuló keresésére. Az igazgató személyesen akarta megkeresni a szökevényt, és nyilvánosan kizárni az intézményből. És nem utolsósorban elkobozni az alkimista készletet.
Miért megy maga a keresésére? Ezt a feladatot a felsőbb évesek is kiválóan elvégzik — aggódva mondta a tanárhelyettes.
Most nem tudsz becsapni, Gizella! Emlékszem, amikor legutóbb megszökött, egy hétig a istállóban rejtegetted ezt a rosszcsontot. Megvártad, míg lehiggadok, és meglágyítottad a szívemet azzal a történettel, hogy csecsemőként, egyedül találták a csatatéren…
Az igazgató elhallgatott, tekintete szomorúságot tükrözött. Egy perc múlva azonban ugyanolyan szigorú hangon folytatta:
Ez a világ nagyon kegyetlen, és a rendet csak törvényekkel és megdönthetetlen szabályokkal lehet fenntartani, amelyeket a te kedvenc lévned semmibe vesz!
Gizella vissza akart vágni, de a főnöke gyorsan félbeszakította, mintha elvágta volna:
Mondtam, és kész!
Hajnalban az igazgató és két felsőbb éves tanuló elindult Marcell keresésére.
Hogy jó úton járnak, azt az útjukba került halász erősítette meg, akinek csodálatos módon a halak maguktól ugrottak ki a folyóból, és szépen a szekérbe rakodtak. Az igazgató egy mozdulattal feloldotta a Marcell által ráírt bűbájt, és véget vetett a halak menetelésének.

A halak magukhoz térve vonaglani kezdtek, és visszaugrottak a vízbe. A halász gyorsan megrázta a fejét, zavarodott tekintettel nézett az utazókra, és magában motyogta:
Ilyen is csak képzelődés lehet. Gondolom, be kellene menni az árnyékba.
Az igazgató és a tanulók továbbindultak. Amikor már messze jártak a halásztól, az egyik tanuló megkérdezte:
Tisztelt igazgató úr, miért nem hagyta meg a halászt a fogásával? Ez csak jelentéktelen bűbáj volt, amely senkinek sem okozott kárt.
Jelentéktelen bűbáj nincs — felelte a varázsló. — Gondolod, hogy senkit nem érdekel, miért van a szegény halásznak hirtelen egy egész évre elegendő halja? Biztos vagyok benne, hogy az élete gyökeresen megváltozik, és nem jobbra. Lesznek olyanok, akiknek nem tetszik ez a hirtelen meggazdagodás. Végül lopással vádolják majd, mert a történetét senki sem fogja elhinni.
De honnan tudja, hogyan fognak viselkedni az emberek? Lehet, hogy tisztelni fogják? — kérdezte értetlenkedve a tanuló.
Ezer évnél is régebb óta élek ezen a földön, és ismerem az embereket — nyugodtan válaszolt a varázsló.
Fél nap telt el a halásszal való találkozás után. Az utazók beértek a faluba, és ismét nyomra bukkantak. A helyi hentes nem akarta eladni a húst, ehelyett szívélyesen kínálta a falu lakóit, hogy kóstolják meg a legfinomabb káposztáját.

Lehet, hogy ez a helyzet is valakinek bajt okozhat? — kérdezte a tanuló. — Hiszen ez a hentes az egész környéken durvaságáról és rossz természetéről híres.
Mielőtt válaszolt volna, az igazgató feloldotta a hentes bűbaját. Aztán félrevonta a tanulókat, és így szólt:
Csak az érme egyik oldalát látjátok. Tudom, hogy ez a hentes gyermekkora óta a saját boltjában dolgozik, a húst pedig a szomszéd faluban vásárolja. Az út oda nyugtalan, sok a rabló és a tolvaj. Mindannyian tudják, hogy a hentessel jobb nem packázni.
Képzeljétek el, hogy a hentes egy jóságos nagypapa lenne. Mindenki szeretné, de nem sokáig. Az első találkozásnál a rablók elvennék az áruját, talán még az életét is. A falu lakói pedig hús nélkül maradnának. A világunk nem fekete-fehér, sok árnyalata van.
Aztán mindenki csendben haladt tovább, amikor hirtelen elébük ugrott az a bizonyos könnyelmű tanuló, akit az igazgató keresett. A fiú arcán félelem ült.

Ott, ott… — dadogva próbált valamit kinyögni Marcell.
Nyugodj meg — mondta szigorúan a varázsló. — Mondd érthetően, kitől menekülsz?
Miután magához tért, Marcell rájött, hogy a Varázslóiskola igazgatója áll előtte. De nem ijedt meg, sőt megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Azt hiszem, nagyon rosszat tettem. Azt akartam, hogy a régi király szobrát vicces ruhába öltöztessem, hogy az emberek ne szomorkodjanak, amikor elhaladnak mellette, de… — a szökevény elhallgatott, a mondatot befejezetlenül hagyva.
Mesélj el mindent szépen sorjában — parancsolta nyugodtan az igazgató.
Megtaláltam a régi király szobrát — kezdte Marcell —, és egy egyszerű bűbájjal bolondnak akartam öltöztetni, de valami félresiklott! Az emberek, akik arra jártak, valamiért dühbe gurultak, és villákkal meg buzogányokkal rohantak utánam.

Látjátok, tanulók — kezdte nyugodtan az igazgató —, Marcell engedett az indulatainak. Azt hitte, nem tesz semmi rosszat, csak szórakoztatni akarta az embereket. De nézzétek, mire vezettek a tettei.
Emlékezzetek, aki hatalommal bír, annak meg kell tanulnia hidegvérrel gondolkodni, és megalapozott döntéseket hozni. Az érme mindkét oldalát nézni kell. Nem vette figyelembe, hogy a szobrok egy csatatéren állnak, ahol sok ember halt meg, és ez nem a tréfák helye.
Marcell végig lehajtott fejjel ült, arcán könnyek folytak. Az igazgató odalépett hozzá, leült mellé, és nyugodt, de határozott hangon szólt:
Marcell, remélem, megtanultad a leckét?
Megtanultam — suttogta a csínytevő.
Akkor emeld fel a fejed, és indulj a hibáid helyrehozására. Én beszélek az emberekkel, te pedig levéted a bűbájokat a szobrokról. Utána visszatérünk az iskolába.
Visszamehetek az iskolába? Hiszen annyi bajt okoztam. Mit tegyek most? — kérdezte szomorúan a tanuló.
Az igazgató jóságos pillantással nézte a tanulót, és halkan megszólalt:
Én is csak az érme egyik oldalát láttam, amikor rád néztem. Mielőtt döntést hozunk, nem árt megnézni a másik oldalát is.