Egy kis faluban, annak szélén állt egy szokatlan házikó. Nagyon kitűnt az összes többi épület közül, amely ebben a településen volt. Az emberek még csak azért is eljártak hozzá, hogy megnézzék.
A ház egy igazi mesebeli toronyra emlékeztetett. Kicsi volt, kerek ablakokkal, amelyeket csipkeszerű, faragott díszítések kereteztek, a teteje egy nagy mézes kalácsra hasonlított, a falai pedig gyengéd rózsaszínre voltak festve.
A ház körül sok virág és virágzó fa volt, sőt egy tó is, amelyben két gyönyörű, hófehér hattyú úszott, minden ebben a házban rendkívüli volt.
És senki sem sejtette, hogy egy varázslócsalád lakott benne. Anya, apa, nagymama és Milana lány, akinek éppen ma volt a születésnapja — tizenhat éves lett.
Ezen az ünnepélyes alkalmon nagy ünnepséget rendeztek a házban, mert a lány már elérte azt az életkort, amikor megkezdhette a varázslat finomságainak tanulását.
Amikor az ünnepség véget ért, és a vendégek kezdtek távozni, a nagymama szólította Milanát:
Tudod, drága lányom, hogy nem olyan vagyunk, mint a legtöbb ember, van egy erőnk, amelyet varázslásnak nevezünk. És ezt az erőt csak jó cselekedetek végzésére kell fordítanunk. Már sok éve segítünk az embereknek, amikor látjuk, hogy segítségünk nélkül nem boldogulnak.
Ahhoz, hogy megkezdd a varázslat összes finomságának tanulását, adok neked három szalagot, amelyekkel három jó cselekedetet tudsz végezni, de emlékezz. Ha azt szeretnéd, hogy erőjüket rossz dologra fordítsd, a szalagok egyszerű ágakká válnak és elvesztik varázslatos tulajdonságaikat.
Folytatta a nagymama a történetét.
Milana átvette a nagymamától a varázslatos szalagokat, amelyek kék, zöld és narancssárga színűek voltak, és lefeküdt aludni.
Reggel, amikor már teljesen virradott, Milana kiment a ház kapuján, és úgy döntött, hogy sétál a faluban. Ma szombat volt, tehát az utcákon sok embernek kellett lennie.
A lány egyáltalán nem tudta kitalálni, hova használja fel a szalagok varázslatos erejét. Milana az egyik utcán sétált, majd a másikon. És mindenhol mindenki a saját dolgaival volt elfoglalva, senki sem figyelt a lányra.
Milana találkozott egy öregasszonnyal, aki nehéz táskákat vitt, és felajánlotta segítségét, az öregasszony azt válaszolta, hogy nagyon hálás, de már otthonához ért. Így a lány délig sétált, még egy kicsit meg is fáradt.
Milana eljutott az öreg romokhoz, amelyeket már régóta elhagytak az emberek, és csak a gyerekek játszottak itt veszélyes játékokat. Az elhagyott épületek szinte a település közepén voltak, és elkeserítették a legtöbb ember életét, aki ezen az utcán lakott.
Most is gyermekhangokon lehetett hallani onnan, a fiúk valamibe játszottak.
Milana átmászott az öreg gerendákon, és megpillantott egy fiút:
Miért játszotok itt, nincs más dolgotok? Itt veszélyes, bármikor összeomolhat valami és eltaposhat benneteket!
Mondta Milana.
Amikor meglátták a lányt, az összes fiú odarohant hozzá, és egyből azt kiáltották, hogy nincs hova menniük, mert a faluban nincs játszótér és nincs park sem.
Akkor Milana eszébe jutottak a varázslatos szalagjai, és kitalálta, hova fogja őket használni.
Milana azt mondta a fiúknak, hogy menjenek haza ebédelni, és jöjjenek vissza ide este. Ő pedig a földre dobta a narancssárga szalagot, és egy pillanat alatt az összes öreg épület eltűnt, helyén pedig gondozott virágágyások és padokkal szegélyezett ösvények jelentek meg.
A lány dobta a zöld szalagot, és az öreg gödör helyén egy kis tó képződött, amelyen felül egy füzfa kinyújtotta ágait, és a vízen kacsák úsztak.
Végül maradt az utolsó kék szalag, amelyből egy egész játékváros jelent meg, olyan volt itt minden: hinta, csúszda, különféle létrák, körhinta.
Amikor este megérkeztek a fiúk, nem hitték el a szemüknek, milyen szép volt itt, még a felnőttek is örömmel jöttek megnézni a kis parkot, amely úgy tűnt fel, mintha a semmiből jelent volna meg.
Milana pedig nagyon boldog volt, hogy jó cselekedeteivel annyi örömet tudott szerezni az embereknek.
