Milyen varázslatos ünnep az újév!!! És ha nem hiszel a Mikulásban, akkor elmondok neked egy történetet, amely velem és kutyámmal, Lajkával történt.
Az újév előestéjén Lajkával sétálni mentünk az erdőbe. Hirtelen erős vihar kezdődött. Gyorsan futottunk az ismert ösvényen, de a hó igazi viharrá vált, és semmi sem volt látható körülöttünk. Sokáig tévelyegtünk, amíg a vihar véget nem ért.
Hirtelen egy magas-nagyon magas fenyőfát láttam. Olyan sokáig csodáltam az erdei szépséget, hogy nem vettem észre, hogy Lajka eltűnt. Hiába hívogattam. Kedves kutyám sehol nem volt. Úgy döntöttem, hogy felmászom a fenyőre és körülnézek. Magasra-nagyon magasra másztam fel, és észrevettem, hogy a fenyő tobozai belülről világítanak. Hajolok az egyik tobozhoz, benézek és egy miniatűr palotát látok.
Drágakövekből állt. Az ablakok kristályosak voltak, a tető smaragd, az ajtók pedig a legfinomabb jégből voltak, amely különböző színekben csillogott. És ekkor történt valami megmagyarázhatatlan: a föld és az ég körülöttem forogni kezdett, zuhanni kezdtem, hangosan sikoltottam… és már a csodálatos palota küszöbén találtam magam, csak már nagyobb méretű volt.
Kinyílt az ajtó, és egy hosszú szürke szakállú nagyapa lépett ki a veranda előtt, kezében egy magas, szép botot tartott. Az arca nagyon szomorú volt.
Jó napot, nagyapa. Miért olyan szomorú? — kérdeztem.
Jó napot, lányom. Azért vagyok szomorú, mert a Hómonszter elvette tőlem az én rénszarvasomat, és most nem tudom ajándékokat hozni a gyerekeknek. Félek, hogy a gyerekek nem várnak meg engem, és abbahagyják a hinni bennem.
Ó! Tehát te vagy a Mikulás! — sóhajtottam fel. Visszaemlékezve arra, hogyan kerültem ide, hozzátettem:
De az én kutyám, Lajka eltűnt.
A szemeim könnyekben úsztak. A Mikulás gondolkodott:
Úgy tűnik, hogy ez a Hómonszter csínye.
De hol keressem?
Ne aggódj, — vigasztalt meg a Mikulás, — adok neked egy varázslatos hógolyót, amely a Hómonszter házához vezet, és kesztyűket, amelyek világítani fognak, amint a szörny közel kerül.
Köszönöm, nagyapa!
Ezekkel a szavakkal útnak indultam. Hamarosan a hógolyo megállt, a kesztyűim felvillantak, és megmerevedtem az várakozásban. Hangos üvöltés hallatszott, megjelent a Hómonszter. Orr, fogak és körmök helyett jégcsapjai voltak. Rám nézve a szörny énekelt:
Én vagyok a szörny, hóból való, szörnyű. Három rejtvényt oldj meg, barátaidat visszaveheted.
Kérdezz! — kiáltottam.
Nos, az első rejtvény. Fehér terítő, az egész világot betakarja.
Ez a hó.
Helyes. A második rejtvény: nem fut, de nem is maradhat.
Hmm. Ez a fagy — válaszoltam.
Rrrr, — kezdett dühös lenni a szörny. — Akkor az utolsó, a legnehezebb. Fejjel lefelé nő, nem nyáron, hanem télen nő, de amint a nap megsüt — sír és meghal.
Gondolkodtam. Nem tudom megmenteni a barátaimat! Felvettem a fejemet, hogy a szörny ne lássa a könnyeimet. Egyenesen rám nézett a tetőről lelógó …JÉGCSAP.
Ez a jégcsap! — kiáltottam fel.
A szörny feldühödött, sisteregni kezdett és szétszóródott, jégporrá változott. És már Lajka és a Mikulás rénszarvasza futottak felém. Felültem a rénszarvasra, és a palota felé vágtattunk. Lajka futott utánunk.
A Mikulás nagyapa a veranda előtt várt minket.
Köszönöm, lányom. A te bátorságodért érdemelsz egy ajándékot, — és átnyújtott nekem egy követ, amely minden szín árnyalatában csillogott, — ez a Szivárványkő, amely boldogságot hoz.
De hogyan kerülök haza? — kérdeztem.
Varázslatosan hóval hintelek be, elaludsz, és már otthon ébredsz fel.
Felébredve azt gondoltam: „Milyen csodálatos álmom volt!"
Ébredj fel, lányom, — mosolygott rám az anyám. — Az ajándékok a fa alatt várnak.
Rohantam a fa alá, kinyitottam a színes dobozt és láttam… a szivárványkövet.
