Ez a történet régen történt. Dédanyám hallotta, elmesélte nagymamámnak, ő pedig nekem. Most én mesélem el nektek, a hitelt pedig ti döntitek el: higgyétek, ha akarjátok, vagy ne.
Sok-sok éve bátor és erős emberek éltek a földön. Szépek voltak lelkükben és testükben egyaránt. Nartoknak nevezték magukat, lakhelyüket pedig dallamos névvel illették: Alánia, a csodás szépség helye! A magas kék égbe nyúló hófedte csúcsok, mesébe illő szurdokvölgyek, smaragdzöld dombok és türkiz tavak… A levegő tiszta és átlátszó, mint a kristály. Tele van finom illatokkal: a ritka virágok, az átlátszó edelweiss, az alpesi havasrózsa, a hegyi nőszirom, a friss rétfű illatával, és azzal a hihetetlen melegséggel, amely a föld legmélyéből árad.
Ilyen helyen élt a Mester aranykezekkel. Az emberek csodálkoztak: minden, amihez a Mester keze hozzáért, mintha varázsütésre szépséggé változott volna. A Mester sokat dolgozott, segített a kicsiknek és a nagyoknak, örömet szerzett gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.
Egy napon, nehéz munka után, a Mester leült egy fa alá pihenni, és észre sem vette, hogy elszundikál. Álmában az erdő zaját hallotta, a hegyi folyó zúgását, és hirtelen valahol magasan a feje fölött madarak csicsergését. Egymást túlkiabálva csiripeltek, mintha mindenáron meg akarnának osztani valamit.
A Mester szemét becsukva hallgatta…
Ne csodálkozzatok. A Mester könnyedén értette az állatok és madarak nyelvét, mert nagyon szerette és óvta a természetet.
A fa ágán, a hangok alapján, három kismadár telepedett le.
Csiri-csiri-csiri, milyen szép hangjai vannak a mi nővéreinknek! – csicsergett az egyik madárka.
Igen – folytatta a másik –, tudunk szomorúan és vidáman is csiripelni. És csengőn, könnyedén is.
Érdekes – kapcsolódott be a harmadik –, vajon énekel-e valaki ilyen szépen, mint mi?
Badarság, aligha, nem! – értettek egyet mindhárman, majd felrebbentek és elrepültek.
Ekkor a Mester felébredt. Elgondolkodott… A madarak beszélgetése megindította és megihlette. Nem tudta visszafogni az alkotás iránti vágyát, felpattant, és munkához látott.
Felment az erdős hegyre, a déli lejtőre, ahol a nap bőven ontja melegét mindenre. Talált egy nagy, erős mogyorócserjét, és egyik vastag ágából kerek testet faragott. Két lószőr húrt feszített ki, és a hangszer olyan elnyújtottan, szánalmasan szólalt meg, hogy a szív összeszorult. Az erdő és a hegyek is sírni kezdtek. Egyszerre gyülekeztek a felhők, és az égből könnyek hullottak… Olyan búsan és szomorúan szólt a hangszer.
Pedig mi is egyszerűbb lehetett volna: két húr és egy fatest, mégis emberi, recsegő hangon szól. Nem bármilyen kéz szólaltatja meg, csak a gyengéd és jó szívűeké.
A Mester sokáig nézte alkotását, majd nevet adott neki, ahogy a szülők adnak nevet gyermeküknek. Kisín-fandírnak nevezte el (a „kis” szóból, ami hajat jelent).
Másnap, ott, ahol három folyó egy patakba ömlött három hegy lábánál, a Mester egy hatalmas, fekete cédrust pillantott meg. Szőrös ágai susogtak a szélben.
A Mester kivágott egy egybefüggő darabot, és háromszög alakú, íjra emlékeztető testet faragott belőle, majd húrokat feszített rá. Ekkor hirtelen kisütött a nap, amely addig a borús felhők mögött bújt el. A Mester előtt tizenkét ragyogó napsugár ereszkedett a földre. Mintha az égi „napzuhatagból” ugrottak volna ki. Húrról húrra ugrálva játszani kezdtek…
Lágy, napfényes, csillogó dallam áradt szét. Olyan szépen szólt, hogy minden megdermedt a csodálkozástól. Úgy tűnt, mintha a hangszer magától játszana a csodálatos dallamot. Mintha valami erő felkapná és magasra, egyre magasabbra vinné, a tiszta, türkizkék égbe.
Senki sem mert megmozdulni, nehogy megzavarja a hangot: az, amely szétárad a dombokon és a hegyeken, a smaragdzöld füvön terül el, a magas égen cseng.
Hihetetlen csoda! – gondolta a Mester. – Sosem gondoltam volna, hogy a napsugarak ilyen ügyes zenészek lehetnek!
A Mester a hangszert fandírnak nevezte el, ami azt jelenti: „zene”.
A harmadik hangszer egy nádszálból született, amelybe a Mester lyukakat fúrt. Olyan könnyed, csengő zene szólalt meg belőle, mintha a hegyi szél játszaná. A Mester uadindznak nevezte el, ami azt jelenti: „lélegzet”.
Amint az uadindz megszólalt, csodák kezdtek történni: kiöntöttek a folyók; a hegyoldalakat zöld szőnyeg borította; a rétekre sokféle virág nyílt, köztük pillangók és méhek repkedtek; a medvék felébredtek téli álmukból, és kijöttek barlangjaikból. Megérkezett az igazi tavasz…
A Mester csodálattal nézte mindezt, és ezt mondta: „Ezeknek a hangszereknek a hangjai az égi áldást, a fárnt hozták házunkba. Ezért szóljon mindig a varázslatos zene: a fandír!”
Attól kezdve dallamokra alkotott munka közben. A dallamok pedig dalokká álltak össze, amelyek mindazt dicsőítették, amit a Mester maga körül látott: a szép virágokat, a kristálytiszta hegyeket, az átlátszó folyókat, a kék tavakat. Mindazt, ami az ősi alán földön élt és nőtt. A zene mindenről énekelt, ami betöltötte a Mester lelkét.
A Mester által alkotott hangszerek (a fandír, a kisín-fandír és az uadindz) hangjaiban az emberek vigaszt találtak, amikor baj érte őket. Amikor pedig valami jó történt velük, szép hangzásban fejezték ki örömüket is.
Ezért a népben azt tartják, hogy minden élethelyzetre van dal, és nincs olyan ember, aki élete során ne énekelte volna el a saját dalát.
Így szóljon hát mindig a varázslatos zene: a fandír!
