A tél szigorú és havas volt. Nehéz felhők terültek el közvetlenül a fák csúcsai fölött, és úgy tűnt, szinte hozzáérnek azokhoz. A Nap ritka sugarai alig törtek át a felhőkön, és akkor lehetett látni, hogy odalent messze, a fák és bokrok között valaki van, és valami mozog, sürgölődik.
Mindezt nagy érdeklődéssel figyelte egy magányos kis hópehely, aki a hozzá hasonló bolyhos barátnői körében vidáman röpködött a felhők és felhőcskék között. De míg barátnői nevetgélve igyekeztek utolérni egymást a hideg szél portyáiban, és még jobban ki akarták bontani mintázataikat, addig a Kis Hópehely egyre inkább lefelé pillantgatott, és azon gondolkodott, vajon mi van odalent, ki futkos ott a fák és bokrok között, mi csillog a tisztásokon és a befagyott patak mellett?
Nagyon kíváncsi volt, mert el sem tudta képzelni, hogy máshol is van élet, nem csak itt – a felhők között, a napsugarak fényében.
Hé, Hópehely, gyere velünk!
Kiáltotta a Bolyhos Hópehely, és meglengette gyönyörű tűcskéit.
Nem, Bolyhoska, nem akarok, le akarok menni oda, lefelé.
Válaszolta a Kis Hópehely, és az erdő felé kacsintott, amely széles, zöld ágait tárta szét, hóval borítva.
Mit találsz ki, ott nincs senki, és egyébként is, itt jól érezzük magunkat és érdekes. Nézd, milyen vidáman röpködünk, forogunk és szórakozunk.
Csengően kiáltotta a Bolyhos Hópehely.
Ha nem akarsz, a te dolgod, mi pedig megyünk.
Belefordult a hó-levegő táncba a többi hópehellyal, akik a felhőcskék között röpködtek.
A Kis Hópehely eközben végleg eldöntötte, hogy megnézi, mi van odalent, és fokozatosan, óvatosan ereszkedni kezdett lefelé.
Ki az, aki itt elszakad a közösségtől?
Hallotta a Hópehely valahonnan oldalt egy hangos és zengő kiáltást.
A Hópehely megijedt, és megremegett a váratlanságtól a szél portyáiban. Megfordulva a felszálló szélben, nem messze magától egy gyönyörű sast pillantott meg, aki úgy lebegett az égen, mint egy nagy léghajó, fenyegetően szemlélve égi birodalmát, és ellenőrizve, hogy senki sem zavarta-e meg a nyugalmát.
Én, én... Meg akarom tudni, mi van odalent, ki sürgölődik ott, és egyáltalán...
Az ijedtségtől teljesen elveszett, és nem tudta, mit mondjon.
Hát te aztán nagyon buta vagy. Mi érdekes lehet ott, itt az igazi – szabadság, repülj, ahova akarsz, kapd el a figyelmetlen varjakat, és élvezd az életet.
Fújtatott a sas, élvezettel tárva szét erős és gyönyörű szárnyait a zord szél hatalmas portyáiban.
Ez igaz, de mégis érdekes, mi van ott?
Egyetértett a Kis Hópehely, figyelve, ahogy a szél feldobja a sast és körülöleli portyáival.
Nos, jól van, a te dolgod, nekem pedig vadásznom kell.
Vonakodva beleegyezett a sas, és elkapva a szél következő portyáját, hatalmasan megfordult, és valahova a felhők közé sietett a következő ebéd keresésére.
A Kis Hópehely félig ijedt tekintettel kísérte, és tovább ereszkedett forogva egyre lejjebb. Alig tért magához az égi szépséggel való találkozástól, amikor körülvette egy fiatal varjak csapata, akik őrülten kezdtek el száguldozni mellette, hangosan károgva.
Nézzétek, egy hópehely, egy buta hópehely! Hova repülsz, hova esel?
Hangosan károgva, túlkiabálva a szél portyáit, kiáltoztak a varjak.
Miért vagyok buta? Meg akarom tudni, mi van odalent.
Felháborodott a Kis Hópehely.
Ott semmi érdekes nincs, csak erdő és makkokkal kevert lehullott levelek!
És ennyi?
Csalódottan kérdezte a Hópehely.
Annyira remélte, hogy mégis van ott valami, ami egész rövid életében vonzza és csábítja a sötét felhők és szelek között.
Á, hagyjál minket, játszani és repülni akarunk!
Felkiáltott az egyik leghangsúlyosabb varjú, majd hangosan felkárogott, és a zajos társaság, előzgetve és egymás farkát és szárnyait rángatva, elszállt valahova a már közeledő erdő ágai közé.
Az erdő már közel volt, megjelentek az első legfiatalabb ágak, a szél elcsendesedett, és az erdei csend váltotta fel a viharos portyákat. A Kis Hópehely elbűvölten ereszkedett egyre lejjebb, érdeklődéssel figyelve az egyre hatalmasabb és gyönyörűbb behavazott ágakat az erdei óriásokon.
Annyira elmerült mindennek a megfigyelésében, amit először látott, hogy észre sem vette, ahogy halkan leereszkedett a hótakaróra. És kiderült, hogy nem egyedül van itt: sok hasonló hópehely van itt, akik egymás mellé hullva igazi bolyhos és puha takarót alkottak. A hótakaró, követve az erdei tisztás görbületeit, elrejtette a kis bokrokat, szinte betakarta a kis fácskákat, messzire nyúlva.
Helló!
Mondta a Kis Hópehely, megfordulva minden szomszédja felé.
Szia, barátnőm!
Felelt mellőle egy mély és zamatos hang.
A Kis Hópehely megfordult, és meglátott egy gyönyörű nagy szépséget – a Jeges Hópelyhét.
Örülünk, hogy látunk a társaságunkban!
Hangzott el a másik oldalról. Ezt a Rózsaszín Hópehely mondta, aki egy áfonya bokor ágacskáján lógott.
Ó, milyen érdekes!
Hallatszott még egy másik oldalról, és ez egy fiatal faág hangja volt, amely egyszerre több hópelyhét és egy kis jégcsapot tartott.
Ezután a beszélgetés a hópelyhek, az ágacska és a jégcsap között egyre vidámabb és érdekesebb lett. A Kis Hópehely annyira örült, hogy új barátokat talált. Az aggodalmai, hogy az álma megvalósítatlan marad – hiábavalónak bizonyultak. Az új barátok gyorsan összebarátkoztak a Hópehellyal, érdeklődéssel hallgatták a történetet a gyönyörű sasról és a kiabáló varjak csapatáról, és elkezdték faggatni az új vendéget arról, hogy milyen van odafent.
A Kis Hópehely még soha nem volt ennyire a figyelem középpontjában, minden érdekelte: az új barátok, a elbűvölő csend és az erdei takaró mély nyugalma. Örömmel mesélt mindenről, amit tudott. Hangulata csodálatos volt. Most már nem lesz egyedül, az új barátok mindig a közelben vannak.
Ettől a Kis Hópehely még jobban csillogni kezdett, lelkét öröm és vidámság töltötte el, forogni és játszani akart. De új kalandok vártak rá, amelyekről a Kis Hópehely még nem sejtett semmit, felfedezések és még nagyobb csodálkozás várt rá. De erről már a következő mesében. A Kis Hópehely kalandjainak folytatása következik…
