Elmesélek nektek egy történetet, és nem is egy egyszerűt, hanem egy igaz történetet. Arról, hogy a távoli Polaris királyságban, amely közvetlenül a Sarkkörtől északra található, született egy igazi hercegnő. És arról, hogy hogyan győzte le bátor módon a legveszélyesebb és legfélelmetesebb sárkányt az egész világon. De sorban kezdjük...
A Polaris királyság nagyon szokatlan. Szinte mindig tél van ott. Amikor az első hideg érkezik az Északról, Polaris egy hosszú, hosszú téli sarkéjszakába merül. A nap pedig csak néhány percre pillant be oda. De amikor a tél visszavonul, és a hó elolvad, a fényes, melegítő sugarak felébresztik a királyságot az álomból, és nyár kezdődik.
Ez a királyság egészen kicsi, egy hideg kikötő mellett található, ahol nagy, szép hajók állnak. De nem olyan egyszerű bejutni, mert a királyság határát csak az léphet át, akinek van a királytól egy különleges útlevele.
Ebben a szokatlan királyságban született meg a hercegnő. A nyár elején, a hatodik nap végén jött világra. A lányt a gyönyörű Vasilassza névre keresztelték. A nyári nap ragyogó vörös hajat és mély barna szemeket ajándékozott Vasilasszának. Az arcán pedig apró szeplők voltak. Már gyermekkorától kezdve Vasilassza nem szeretett babákkal játszani és a palotában ülni, mindig is érdekelték az egyszerű fiúk.
A természet hihetetlen értelmet és szépséget adományozott a lánynak. De a hercegnő legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy mindig el tudta érni, amit akart. Előre ment és nem adta fel. Amikor a fiatal hercegnő egy kicsit nagyobb lett, rájött, hogy egyáltalán nem akar a királyságban maradni. Hiszen egy szokványos sors várt rá: találni egy herceget a sok jelölt közül, és örököst szülni a trónnak. De a lányt mindig egy másik élet vonzotta.
Egyszer Vasilassza elhatározta, hogy elmondja az anyakirálynőnek, hogy el akar menni Polarisból. De a királynő válasza szigorú volt:
Hova készülsz? A mesebeli országba? Ki vár rád ott! Okos vagy, szép vagy, jól neveltek, itt kell maradnod és úgy kell tenned, mint az összes előtted. A mi nemzetségünk az uralkodóké, nem a kalandoroké – a királynő nem tudta elképzelni, hogy a kis hercegnő más utat választ, mint ami neki szánt volt.
Nem akarok az egész életemet a palotában tölteni, anélkül, hogy látnám, milyen csodálatos világ vesz körül bennünket! – a lány hangja tele volt elszántsággal.
És ki leszel te akkor? Koldus? Koldulni járó? Hova mész? – az anya kezdett feldühödni.
Elmegyek a Mocsár királyságba és megmérettetem magam egy párbajban – mondta a hercegnő az első dolgot, ami eszébe jutott.
Fiam, még csak nem is képzeled el, milyen veszélyes a világ körülötted, milyen gonoszak lehetnek az emberek, és milyen hűtlenek a barátok. De hallottál-e már a nagy fekete sárkányról, aki a Mocsár királyságba vezető úton él?
Hallottam, hogy üldözi az összes vándort, aki elhagyja szülőföldjét. De én készen állok a találkozásra vele – mondta a lány, pedig nagyon félt a sárkánytól.
Nem engedhetem meg ezt neked. Parancsolom, hogy zárjanak be a palotában!
De én úgyis elszökök, és semmi sem tart vissza!
Ugyanabban az éjszakában Vasilassza elszökött. Nem érzett szomorúságot, amikor elhagyta szülőföldjét, az ismeretlenség vonzotta, és biztos léptekkel haladt az abentúrák felé.
Amint a hercegnő átlépte a Polaris királyság határát, úgy érezte, mintha nagy fekete szemek közvetlenül a szívébe néznének. Ragacsos félelem keletkezett benne: „Mi van, ha nem sikerül? Mi van, ha nem vagyok elég jó ahhoz, hogy párbajban szembeszálljak?" De a hercegnő elszántan haladt, és már nem volt visszaút.
Több mint ezer kilométert kellett megtennie sűrű és sötét erdőkön keresztül, gyors folyókon át és végtelen mezőkön. Minél távolabb ment hazájától, annál gyakrabban tűnt úgy, hogy valaki hatalmas és fekete követi őt. Néha azt hitte, hogy szárnycsapásokat hall a közelben, de csak a levelek susogása volt. A félelem pedig erősödött benne.
Már nem volt biztos abban, hogy meg tudja nyerni a párbajt, tudta, hogy az egész világról érkeznek kalandorok a Mocsár királyságba a dicsőségért. De Vasilasszának nem kellett a dicsőség, csak azt akarta, hogy kedvenc dolgát csinálhassa – harcolni a csatamezőn. Hosszan járt Vasilassza célja felé, míg végül, kimerülten, de nem vesztett el elszántságot, rábukkan egy szép festett táblára: "Mocsár királyság".
Aztán egy hosszú és nehéz idő következett a hercegnő számára. Tízesek, százasok, ezresek párbajok zajlottak a Mocsár királyságban minden nap. Vasilassza szorgalmasan edzett, nap-nap után csiszolta legjobb technikáit, hogy felkészülten lépjen ki a csatamezőre. Az összes kalandor a csatamező körül gyűlt össze, tolongtak és veszekedtek, és már csak eljutni a csatamezőre nagy szerencse volt.
Vasilassza kétségbeesetten, bátor módon küzdött, megmutatta minden tudását, de a győzelem nem jött össze neki. És egyre gyakrabban hallotta a hátában a fekete sárkány szörnyű szárnycsapásait, érezte a tekintetét magán. Úgy tűnt, hogy ha csak egy kicsit is megcsúszik, abbahagyja a küzdelmet, feladja magát, hazamegy, akkor a sárkány prédájává válik. De Vasilassza sokkal kitartóbb volt, mint sokan mások.
Nem adta fel, küzdött könnyeken keresztül, és minden vereség után újra felállt. Új technikákat és módszereket tanult meg, de ezen kívül volt egy fő, titkos fegyvere – éles esze. Sokat olvasott, érdekelték a párbajok története és azok győztesei.
Négy éven át tanult Vasilassza a hibáiból, néha sikerült nyernie, és akkor a csatamezőt figyelő közönség csodálattal tapsolt neki, virágokat dobtak a lábai elé. De még akkor is, amikor más már ezerszer feladta volna, azt mondva: "Talán ez nem az én dolgom", Vasilassza új erővel folytatta a küzdelmet. És fokozatosan rájött, hogy a fekete sárkány, amely azóta ijesztgeti, hogy elhagyta a házat, visszavonul.
Persze, néha még hallotta a hideg suttogását, de minél többet edzett és olvasott, annál csendebb lett. Vasilassza pedig igazi barátokra talált a Mocsár királyságban. A magas, sovány Szenyics a Vörös királyságból, az elegáns Lizetta hercegnő a hegycsúcsokról, a csipős, de jó szívű és hűséges Csubik kutyus, a bölcs, nagy szemű Klocheckij herceg, varázslatos hanggal, a vidám Tyufyak, akinek kedvenc csemegéje a sűrített tej volt, a morgó öreg Grisa Griscsics, és a gyönyörű Punja királynő-anya.
Éppen a barátság ereje nem engedte Vasilasszát feladni. A barátok értékelték a tehetségét, támogatták a csatamezőn, gyakran együtt edztek, voltak viták, de egy dolog egyesítette őket – a vágy, hogy dolgozzanak magán és jobbak legyenek kedvenc dolgukban.
Az ötödik év szorgalmas edzésén Vasilassza végre egyre gyakrabban kezdett nyerni. A Mocsár királyság mindenki ismerte már a tehetségét és lelkesen fogadta a csatamezőn. Maga a hercegnő is nagyon megváltozott. Mintha egy teljesen más, erős, félelem nélküli, független lány lett volna. És amikor eljött az idő, hogy továbblépjen, elhagyja a Mocsár királyságot, és új szintű párbajokra lépjen, Vasilassza biztos volt abban, hogy minden sikerülni fog.
Az új királyság, ahova menni fog, egyáltalán nem ijesztette meg. Meg tudta tenni azt, amit sok másnak nem sikerült, még néhány barátjának sem – legyőzte a ragacsos fekete sárkányt, amely kellemetlen szavakat súgott neki, bizonytalanságot vetített be. Legyőzte a vereség félelmét, és kiszabadult annak uralma alól.
Kilépett a komfortzónájából. És most az óriási világ összes ajtaja nyitva áll előtte, és ő előre halad, semmi sem állítja meg!
