Egy kis faluban élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. És mivel a falucska egészen kicsi volt, rajtuk kívül senki más nem lakott ott. Az öregember minden nap horgászni járt, nem messze volt a tenger, az öregasszony pedig zöldségeket termesztett a kertben, és finom ételeket főzött az öregembernek.
Az öregember és az öregasszony tyúkokat is tartottak, amelyek minden nap tojást tojtak nekik. Az öregasszony nagyon szerette a tyúkjait, számukra megkérte az öregembert, hogy építsen egy szép tyúkólat, és a hideg hónapokban szalmát terített alájuk, hogy ne fázzanak.
Az öregasszony és az öregember szívvel-lélekkel éltek együtt, nagyon szerették egymást és mindig vigyáztak egymásra. Mindent együtt csináltak - gyomlálták az ágyásokat, takarították a tyúkólat és rendet raktak a házban. Az öregember Jószívűnek hívta az öregasszonyt, mert az valóban nagyon kedves, gondoskodó és nagylelkű volt. Amikor a szomszéd faluban egy családnak egyáltalán nem volt pénze, az öregasszony elment hozzájuk, és finomságokat vitt a gyerekeknek, pedig a szomszéd faluig nagyon messze volt, nyugodt tempóban több mint három óra.
És íme, egy szép estén, amikor az istállóba kellett menni tojásért, az öregember meghallotta az öregasszony kiáltását:
Öregem, öregem, gyere ide gyorsan! Itt az istállóban valami van!!
Az öregember megijedt, mi lehet ott! Hátha egy róka befurakodott az istállóba és megette az összes tyúkot!
Felugrotva a székről, az öregember az istállóba rohant az öregasszonyhoz. Belépve nem hitt a szemének. Egy eldugott helyen, aranyszínű szalmán, egy tojás feküdt, de nem olyan, mint a szokásos, hanem aranyból.
Lehetséges ez egyáltalán? Tudnak a tyúkok tiszta aranyból tojást tojni? Hát te öregasszony! Hol vetted ezt a tojást?
Kérdő tekintettel kiáltott fel az öregember.
Hát hol-hol, a tyúk tojta! Éppen most jövök be, és itt ez! Öregem, most akkor mi vagyunk a leggazdagabbak az egész világon?
Még mindig nem hitt a szemének, kiabált az öregasszony.
Hát nem tudom, de ebből a tojásból elég lesz nekünk, hogy jól éljünk és ne kelljen többé a kertben dolgozni. Egyébként azt gondolom, hogy el kell rejteni valahová, hadd legyen ott minden eshetőségre, ki tudja, mi történhet.
Örvendezett az öregember.
Így is tettek. Készítettek egy kis ládikát deszkákból, az öregember erős lakatot erősített rá, és beletették az arany tojást. Lefeküdtek aludni.
Reggel lett, és az öregember mint általában, korán kelt, hogy horgászni menjen. Fogta a horgászbotokat és a csalikat, kilépett a küszöbre, és meglátta az öregasszonyt, aki hatalmas cölöpöket ver a földbe.
Mit csinálsz, öregasszony? Miért ásod ezeket a rönköket a földbe? Még csak most kel fel a nap, te meg már itt mesterkedsz valamit.
Kerítést építek, hogy senki ne tudjon bejönni hozzánk és kérni valamit. Nem kell mindenkinek osztogatni a javainkat, most senkinek semmit soha nem adok és senkivel semmivel nem kínálom meg. Te pedig, öregem, most már semmit ne vegyél a hűtőből, és téged sem foglak etetni.
Morogta az öregasszony maga elé.
Te megőrültél? Mit csinálsz? Annyi évet éltünk egymás mellett! Most elmegyek horgászni, halat fogok, este elkészítjük és megünnepeljük az arany tojásunkat.
Nem, öregem, te menj horgászni, aztán hozd nekem a halat, én magam megeszem.
Az öregember nem hitt a fülének. Amikor este hazajött a fogással, minden úgy történt. Az öregasszony elvette a halat, az öregembert pedig éhesen hagyta. Miután megjelent náluk ez a tojás, az öregasszony megőrült, fukar és gonosz lett. Így teltek a napok, az öregember egyáltalán nem evett, az öregasszony pedig mindent magának vett el.
Ekkor az öregember összeszedte minden holmiját, bekötötte egy kendőbe, és elindult, amerre a szeme lát. Vándorolt az erdőben, talált bogyókat és evett, néha horgászni járt és tűzön készítette el a halat. Az öregember egy kunyhóban aludt, amit maga épített ágakból és levelekből.
Eltelt egy hét, az öregasszony annyi mindent felhalmozott, hogy a házba már nem fért be minden. A kertben mindent egyedül csinál, a házban egyedül takarít, még horgászni is egyedül kell mennie a finom halért.
És akkor arra gondolt:
Egyedül ezt az egészet nem tudom megoldani. És esténként unalmas és szomorú, az erdőbe már nem mehetek egyedül, félek. Minek nekem ez a tojás? Mit kezdjek vele? Az öregemem pedig egyedül bolyong az erdőben, nem eszik semmit, megfagyott. Pedig ő mindig jól bánt velem és segített, gondoskodott rólam.
Felkapta az öregasszony a kabátját és elindult az öregembert keresni. Vándorol az erdőben, és egyszer csak lát a távolban egy fényt, valaki tüzet gyújtott. Közelebb ment, nézi - az öregember ül ott, szomorkodik.
Öregem, kedves öregemem! Végre megtaláltalak! Gyere haza, annyi finom ételt készítettem, felmelegítelek, megetetlek. Úgy fogunk élni, mint régen, segítünk egymásnak és vigyázunk egymásra.
De mi van az arany tojással, hiszen miután megjelent nálunk, olyan fukar és gonosz lettél.
Kérdezte az öregember.
Nem, öregem, mindent megértettem. Nem kell nekem semmiféle gazdagság, semmiféle arany tojás. Annyira hiányzol, annyira szomorkodok esténként, beszélgetni akarok veled és nevetni. És nincs is kinek finom ételeket főznöm. Gyere haza, kedvesem!
Könyörgött az öregasszony.
Néhány nap múlva minden rendeződött, a házban újra nevetés hangzott, az ágyáson most már az öregember és az öregasszony együtt dolgoztak, és még horgászni is együtt kezdtek járni az öregasszonnyal.
A mesék azért íródtak, hogy az emberek megértsék: néha nem a gazdagságban van a boldogság. A legfontosabb, hogy mellettünk legyenek a rokonaink és szeretteink, minden más pedig lényegtelen.
