Egyes fagyos téli reggelen Medvecske úgy döntött, hogy meglátogatja barátját, Sünt. Az időjárás csodálatos volt.
A fák olyan ragyogóan csillogtak a téli varázslatban: a fagy által borított ágacskák olyan fényesen szikráztak a napfényben, hogy az ember szét akarta csukni a szemét a fénytől.
Az erdőben különleges légkör uralkodott. Mintha valami jó és nagyon fontos dolog készülne történni. Medvecske érezte ezt, de nem tudta, miről van szó.
Szaladni kezdett a sün házikója felé, de hirtelen vidám nevetést hallott a közelben. Medvecske megállt és körülnézett. A tisztáson egy öreg, meggörbült lucfenyő alatt ült a vidám Nyúl. Fehér, bozontos bundája olyan szépen csillogott a napfényben. Kényelmes módon a füle mögött vakargatott, és Medvecskét nézve ravaszul kuncogott.
Miért nevetgélsz? ― sérelmesen morogta Medvecske, hátsó lábára telepedve.
Rajtad nevetgélek, Medvecske. Hova sietegelsz olyan nagyon? Így könnyen lemaradhatsz az Újévről!
Mi az az Újév? ― csodálkozva kérdezett Medvecske, fekete gyöngy szemeit kitágítva. ― És miért új? Akkor a régi hol van?
Emlékszel, Medvecske, nyáron gombászni mentünk a sünivel? ― kérdezett a Nyúl, fontos arckifejezést öltve és kissé felágaskodva.
Igen, emlékszem.
És friss mézet akartunk kóstolni a méhektől, és olyan megcsíptek minket, hogy az orrunk feldagadt és egy hétig fájt ― ezt emlékszel?
Még hogy! Hogyan lehetne ezt elfelejteni? ― morogta Medvecske, az orrát dörzsölve.
És emlékszel, hogyan ugrálgattunk az esőt követő pocsolyákban, majd mindannyian a napsütésben szárítottuk magunkat?
Emlékszem.
Nos, mindez a régi évben történt. És mi most itt ülünk és beszélgetünk a régi évben.
De mikor jön az Újév? Meg kell hívni? ― aggódva kérdezett Medvecske.
Nem ― válaszolt a Nyúl ―, ő majd magától jön. Ma éjjel...
Ó, de honnan fogjuk tudni, hogy megérkezett?
A Nyúl egy pillanatra elgondolkodott, ismét a füle mögött vakargatott, és ismét fontos arckifejezést öltött.
Medvecske, mondd meg, miről álmodsz?
Nagyon szeretném újra látni az anyámat ― mosolygott boldogan Medvecske, majd szomorúan folytatta ―, olyan hiányzik nekem...
És még? ― nem adta fel a Nyúl. ― Miről álmodsz még?
Szeretnék, ha a barlangomat mindig sok méz és málnalekvár töltené meg ― és Medvecske hangosan csettintett, elképzelve az álmát.
Jó! ― folytatta a Nyúl ―, De még valamiről álmodsz?
Igen, szeretnék, ha soha nem veszkednénk meg a legjobb barátommal, Süvel apróságok miatt. Ez mindig nagyon szomorúvá tesz ― panaszkodott a medvecske, és a szeme ismét szomorúvá vált.
Nos, hát ― zárta le a Nyúl ―, ezek az álmaid az Újév!
Az egész nap Medvecske azon gondolkodott, amit a Nyúl mondott neki. Vajon ilyen egyszerű: álmodj, és teljesül? Hogyan lehetséges ez?
Sötétedni kezdett. Az égen megjelentek az első csillagok, és a medvecske ismét sietett arra a tisztásra, ahol délelőtt találkozott a Nyúllal. Furcsa érzés volt benne, mintha valami nagyon váratlan és örvendetes készülne történni.
A Nyúl már várta. De nem üres tappancsokkal. Magával hozott egy forró, illatos feketeribizli teát egy termoszban és csészéket, mindent egy fatönkre helyezett, és kényelmesen telepedett le, az égre nézve.
Nyúl! Nyúl! Már elkezdődött? ― megijedten morogta a lihegő Medvecske, a Nyúl mellett a hóba zuhant, és nehézkesen lélegzett.
Csitt, már majdnem. Hamarosan jön az Újév, és az összes álmunk lassan teljesülni fog ― suttogta mosolygva a Nyúl. Aztán vett egy csészét az illatos forró teából, lassan belélegzett az illatát, szét csukta a szemét az örömtől, és óvatosan kortyolt egyet.
Medvecskét pedig nem lehetett türtőztetni az Újév meglátásában: "Milyen is lehet, hogyan tudja teljesíteni az álmokat?"
A medvecske csendesen az égre nézett. A csillagok szétszórva voltak az égen, mint gyöngyök. Néhány közülük fényesebben csillogott, néhány kialvadt, majd ismét még nagyobb erővel kezdett fényleni.
És akkor a téli erdő csendén keresztül hallott ismerős lépéseket. Az izgatott medvecske hirtelen arra fordult, ahonnan jöttek. És látta távolban... az anyamacskát! Hatalmas, gyors ugrásokkal egyenesen Medvecske felé tartott, csak nagyon az egyik lábára dőlt. Az örömtől Medvecske szíve olyan gyorsan kezdett verni, hogy úgy tűnt, ki fog szökni a mellkasából.
Mama! ― ordított Medvecske olyan hangosan, hogy a mellette ülő Nyúl összerezzenve kiesett a kezéből a csészét a teával.
Az anyamacska már egészen közel volt. Erősen magához szorította a fiát hatalmas szőrös tappancsaival. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott, mosolygott, és olyan gyengéden és szeretetteljesen nézett rá, ahogy szokott az alvás előtt, amikor az ágya mellett feküdt és nagy meleg tappancsával betakarta. Medvecskének könnyű és nyugodt lett. Azonnal biztonságban érezte magát. Végre az anyja vele volt.
Az anyamacska is őrülten boldog volt. Fő álma teljesült: látta a kis csintalan fiát. Akkor, néhány hónappal ezelőtt, egy csapdába esett és súlyosan megsérült a lábát. A vadászok magukkal vitték, meggyógyították, és egy állatkertben hagyták, egy gyerekpark szövetkezetében.
Ott voltak más állatok is, akiket a gyerekek és szüleik jöttek megnézni. De az anyamacska nagyon hiányozta a kis fiát. Ezért rosszul evett, keveset aludt, és gyakran szomorúan és hosszan morgott. A park vezetője megértette, hogy az anyamacska nem fog beilleszkedni, és megkérte a vadászokat, hogy vigyék vissza az erdőbe.
Barátok, már elkezdődött az Újév? ― kiáltott meg megijedten Sü, aki éppen akkor érkezett meg a tisztásra egy nagy üveg málnalekvárral. ― Olyan siettem, de úgy tűnik, ismét lemaradtam!
Nem, nem! Ülj le mellénk! ― nyugtatta meg a Nyúl.
A sü kis lábacskáival sietett, és Medvecske mellett telepedett le.
Nagyon örülök, hogy jöttél ― mondta szeretettel a medvecske, és közelebb csúszott a barátjához.
Aztán mindannyian elhallgattak. És csendesen az varázslatos csillagos égre néztek. Az erdőben is minden elhallgatott, csak időnként a fagy miatt recsegtek az ágak.
Medvecske, aki a füle csucságáig boldogsággal és örömmel volt tele, távolba nézve halkan suttogta:
Nos, ilyen vagy te, Újév!
