Egyszer volt, hol nem volt, élt egy teáscsésze. Sokáig élt, becsületesen dolgozott, tejet itatott, teát melegített. De egyszer valahogy szomorú lett. Nem csilingel úgy, mint a többi csésze, amikor sorban ülnek a szárítórácson. Nem csillog a tisztaságtól, bármennyit mossák is.
Ezért a csésze csendben elhatározta, hogy elhagyja a házat. Meg akarja nézni a világot, amelyről a teázások alatt annyit hallott. Leginkább pedig barátot akart találni.
Sokáig bolyongott ismeretlen ösvényeken, sok mindent látott, csodával határos módon épen maradt. Barátot azonban sehol sem talált. Aztán egyszer a patak partján ülve szomorkodott, és úgy tűnt neki, valaki sír.
Körülnézett, és meglátott egy kicsi, koszos malacot. Halkan röfögött, és nem vett észre semmit maga körül. Ekkor a csésze napsugarat küldött hozzá. Az vidáman végigszaladt a malac hátán, belenézett könnyes szemecskéibe, és felszárított minden könnycseppet.
A kismalac örömében akkorát visított, hogy a csésze ijedtében majdnem megrepedt. Aztán tiszta forrásvízzel megtelt, és felajánlotta a malacnak, hogy megfürdik benne. A nap felmelegítette a vizet, a malac pedig vidáman fröcskölt a bögrében, mint a kádban. Kiderült, hogy gyönyörű, gyengén rózsaszín színű.
Összegyűlt az erdő minden lakója. Mindenki jókedvű lett. Ekkor azonban megérkezett a szarka, és közölte, hogy a malac anyukája az erdőben rohangál, és a szeretett fiacskáját keresi. Erre az állatok fűből erős kötelet fontak, és a bögre fülére kötötték.
A malac beült a bögrébe, a madarak pedig csőrükben tartva a kötél szabad végét felrepültek. Felemelték a bögrét, és olyan magasan szálltak vele, hogy a malacnak elállt a lélegzete. De cserébe gyorsan hazaértek Malacka házához.
Mindenki nagyon örült: az anyuka megtalálta a fiát, a bögre pedig barátokra lelt. A kis Malacka is örült mindenkinek.
Itt a mese vége. Neked van kedvenc bögréd? Nem akarod megosztani vele a titkaidat?
