Volt egyszer egy Nikita nevű fiú. Nagyon rosszul tanult, vagyis igazi kettesegettas volt. Ráadásul szeretett még csínytevéskedni is: hol a osztálytársait húzogatta a haját, hol a tanárokat játszotta meg.
Egy nagyon meleg és derűs napon Nikitát barátai hívták sétálni, akik három évvel voltak idősebbek nála. Nagyon szeretett volna időt tölteni az idősebb tanulókkal, hiszen az egész osztály irigy lett volna rá. De sajnos – iskolába kellett menni. Hát mit lehet tenni – van ilyen szó, hogy "kell". Nikita vonakodva összepakolta a táskáját és már megy is az iskola felé, ahogy szokott, késve az első órára.
Aznap a fiú nem volt magánál. Nem csínytevéskedett és senkit nem gúnyolt, de a tanárnőt, Mária Szergejevnát, csak félfüllel hallgatta. Az egész óra alatt az ablakon keresztül nézett, és a fényes napsugarak világítottak az arcára. Azt képzelte, ahogy a fiúkkal fociznak a pályán, és ő biztosan nyer. Amikor Nikita ismét nem hallotta meg Mária Szergejevna kérdését, az úgy döntött, hogy az igazgatóhoz viszi. Nem mindenki tudta az iskolában, hogy az igazgató valójában egy jó varázsló volt.
Figyelmesen meghallgatta a tanárnőt, aki szünet nélkül szidta Nikitát. De az igazgató úgy döntött, hogy utolsó esélyt ad a fiúnak: ahelyett, hogy behívta volna Nikita szüleit az iskolába, úgy döntött, hogy másképp tanítja meg. Az igazgató varázsszavakat mondott: "Ini-bini-trali-bum!". Egy pillanat alatt a fiú eltűnt. Az igazgató varázslatával a huligán Nikitát egy varázslatos országba szállította, ahol bármit megtehet az ember.
A fiú, még mielőtt megijedhetett volna, kinyitotta a szemét és látta, hogy az igazgató szobájában van, és még azt is gondolta, hogy semmi nem változott körülötte. Amíg Mária Szergejevna nem mondta:
Nikita az én kedvenc tanulóm az osztályban. Méltó az iskola igazgatójának legmagasabb dicséretére. Ilyen tehetséges fiút még keresni kell!
Teljesen igaza van, – bólintott az igazgató –, Nikita az iskola legjobb tanulója.
A fiú csodálkozása nem ismert határt. Még soha senki nem dicsérte így. A legfontosabb az volt, hogy nem értette, miért dicsérgetik.
Hamarosan eljött az ideje, hogy hazamenjen, amikor Nikita majdnem összepakolta a táskáját, egy osztálytársa megállította:
Nikita, hova készülsz? – kérdezte.
Hogyan hova? Haza, persze. Mit akarsz tőlem, Sztas? Mi történt?
Milyen haza! Ez jó ötlet volt! Mi az iskolában lakunk, – nevetett Sztas.
Ezek után a szavak után Nikita elsápadt, még a rémálmában sem fordulhatott meg az agyában, hogy az iskolában lakik. Aztán a fiú eszébe jutottak a szülei és nagyon szomorú lett, megértette, hogy nem tudja majd látni őket, ha az osztályban marad, ahogy Sztas mondta. De nagyon nem akart elválni az anyukájától és az apukájától.
Nikita rájött, hogy egy másik világban van, ahol minden nagyon hasonlít arra a világra, amelyben él, de ugyanakkor teljesen más. Abban a reményben, hogy valahogy helyrehozza a helyzetet, a fiú az igazgatóhoz futott.
Mi történt veled? – mondta az igazgató, amikor Nikita berontott a szobájába, még csak be sem kopogtatott.
I-i-igazgató úr, hogyan mehetek haza? – Nikita hangja remegett, alig tudott szólni.
Aha, szóval már haza akarsz menni? – az igazgató félig mosolyogva nézett a fiúra –, Akkor hallgass, hogy hazamehess, egy kettest kell szerzed.
Kettest? – kérdezte Nikita –, Nem kevered össze?
Higgy nekem, ebben a világban kettest szerezni nehezebb, mint ötöst pluszal a tiédben. Nagyon jól kell megtanulnod az órákat.
Nikita nem várakozott, berontott az osztályba és kihúzta a tankönyveket a táskájából. A fiú nem szokott tanulni és nehezen ment neki a házi feladat. Szokatlansága miatt azonnal elfelejt mindent, amit megtanult. De a szüleit látni és visszatérni a saját világába való vágya olyan erős volt, hogy Nikita az egész éjszakát tanult. A következő reggel fáradt, sápadt volt az álmatlanságtól. Egyetlen percet sem aludt.
Hamarosan csengett a csengő, és az osztály megtelt tanulókkal, Mária Szergejevna elkezdte az órát. Amikor eljött a házi feladat ellenőrzésének ideje, Nikita elsőként emelte fel a kezét, hogy válaszoljon. A tanárnő a táblához hívta és feltett egy kérdést. Nikita könnyen válaszolt, de nem volt biztos benne, hogy helyesen mondott-e, mert az összes információ, amit az éjszaka alatt megjegyzett, összekeveredett a fejében. Aggódva várta, hogy mit mond majd a tanárnő.
Szép munka, látszik, hogy felkészültél. Ülj le, kettes, – mondta Mária Szergejevna.
Nikita először megzavarodott, nem értette, miért kap kettest, ha az egész éjszakát tanult. De amikor elmúlt a sokk, ugrálni kezdett az örömtől, és megköszönve a tanárnőnek ezt a csodálatos jegyet, az igazgatóhoz futott.
Hurrá! Kaptam egy kettest! Magam sem hiszem el, hogy fel tudtam készülni az órára! – ugrálva járkált az igazgató szobájában.
Szép munka, Nikita, jól dolgoztál. Amikor ma este elalszol, emlékezz arra, milyen kellemes jó jegyeket kapni. De amikor felébredsz, már otthon leszel.
Este, amikor ismét az osztályban feküdt le aludni, Nikita az anyukájára és az apukájára gondolt. Azt gondolta, hogy ők nagyon örülnének ennek a "kettest"-nek, amit ma kapott. Nem is vette észre, hogy elaludt. De amikor kinyitotta a szemét, felismerte a szobáját. Nikita azonnal az anyukáját és az apukáját kezdte hívni, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a saját világában van. És amikor jöttek, megígérte nekik, hogy ettől a naptól kezdve az osztály legjobb tanulója lesz.
Ez nem lesz könnyű, fiam, sokat kell tanulnod, – mondta az apuka, miközben átölelgette.
Talán nem azonnal, de igyekezni fogok! – ígérte meg a fiú.
Mi pedig biztosan segítünk neked, – mondta az anya.
Aztán jöttek a hétvégék, és Nikita végre tudott sétálni a barátaival és mesélni nekik az egész kalandjáról. Persze nem hittek neki, de ő nem próbálta őket meggyőzni. A sétálás után a fiú leült a tanuláshoz, mert jól akart felkészülni az órákra. És most mindig ötösre tanul.