Élt-volt… Nem, így kezdem: egy hatalmas, varázslatos, gyönyörű erdő szélén nőtt egy kicsi, bolyhos Fenyőcske. Nővérkéi és barátnői között nőtt fel, szeretetben és gondoskodásban.
Nagymama, és hogyan? Ki gondoskodott róla? ― kérdezte a kisunoka.
Hogy ki? Az állatok, a madarak. A kis fenyőkről az erdész is gondoskodott.
Nagymama, és hogyan gondoskodott?
Kora tavasszal, amikor a hó még nem olvadt el és nem lett belőle patak, csak megpuhult, mint a meleg tejszínhab, az erdész apró-apró fenyőcskéket ültetett a földbe.
Nagymama, de a föld a hó alatt van. Hideg.
Ilyen földbe ültetik a fenyőcskéket.
Holnap kimegyünk a kertbe, és elültetünk egy borsót! ― kiáltotta a fiú.
Miért szakítasz félbe? Milyen kert? Novemberben vagyunk, térdig a hó.
Tehát a fenyőt lehet ültetni, a borsót meg nem?
Hát ez csodálatos… Okoskodó lett belőled ― mosolygott a nagymama, és folytatta a mesét, ― a kis fenyőkről az erdei állatok és madarak gondoskodtak. Az állatok igyekeztek nem törni le az ágakat, a madarak pedig dalt daloltak.
A mi kis fenyőcskénk pedig nőtt, nőtt, és szép, fiatal Fenyővé vált.
Hullott a fehér hó. A fenyőcskék szép fehér bundába öltöztek.
Egy szép reggelen a Fenyőcske nagyon jó kedvvel ébredt, és dalra fakadt:
« Az erdő szélén állok, a legszebb vagyok,
Fehér bundám rajtam a legbolyhosabb már.
Lelkemben tűz ég, boldogság és öröm,
Így dalt zengek mindenkinek, hogy szívem örüljön».
Hát te miért énekelsz? ― kérdezték barátnői. ― Nem nyár van, a meleg szellő nem játszik velünk. Csend van, fagy van az erdőben, te meg éneklni akarsz.
Jó a kedvem, azért énekelek…
Énekelj, énekelj ― szólt az elrepülő szarka ―, hamarosan az embereknek ünnepük lesz, az újév. A favágók ― a fenyőirtók ― eljönnek az erdőbe, és elpusztítanak titeket, szépségeim. Teherautókba és pótkocsikba rakják majd, és a városba viszik. Az emberek szétszedik majd, és egyenként viszik haza.
Hogyan? ― kiáltották egy szívvel-lélekkel a fiatal fenyőcskék.
Így, ― ült le a szarka a nyírfa ágára, és folytatta ―, színes díszeket akasztanak rátok, és zene mellett táncolnak majd. Ilyen díszben két hétig álltok, aztán a meleg házból kiviszik titeket a szemétdombra.
Mi? ― ijedtek meg a fenyőcskék. ― Nem hiszünk neked!
Nem hisztek? Akkor kérdezzétek meg, akit akartok. Szavaimat megerősíti akár a nyuszi, akár a róka ― bárki. Csiribí, csiribú, én elrepülök. Minek is beszélgetni veletek!
Jaj, barátnőim, mennyire félelmetes! Elpusztulunk? Nem látjuk többé a nyarat? Nem halljuk a fiatal patak dalát? Nem találkozunk a meleg országokból visszatérő madarakkal? Nem halljuk a fülemüle énekét?
És így minden évben! Sok fenyőt pusztítanak el az emberek decemberben! ― hallották a távozó szarka szavait.
Farkas szaladt el mellettük.
Mi történt, fenyőcskék, sírtok? Miért bánkódtok? ― érdeklődött a szürke.
A szarka azt mondta, hogy az erdőbe jönnek a favágók. Kivágnak minket, teherautókba rakják, és a városba viszik. Ott az embereknek osztogatják majd. Néhány napig szépségünkkel örvendeztetjük az embereket, aztán kidobnak minket. Elpusztulunk.
Tudom ám, tudom ― ült le a farkas egy tuskóra. ― És mit tehetnénk? Semmit sem lehet változtatni! Az állatok azonnal elbújnak vagy az erdő sűrűjébe menekülnek a favágók elől. Mindenki fél tőlük. Ezt az ünnepet már sok száz éve ünneplik az emberek, és így bánnak a fenyőkkel. Nem tudok nektek segíteni.
Így szólt a farkas, de közben egy könnycsepp gördült le az arcán. Sajnálta a fiatal fenyőcskéket.
Ekkor a harkály kidugta a fejét az odújából:
Hallottam, hallottam a beszélgetéseteket, de én sem tudok segíteni, és senki sem segíthet nektek.
Még jobban sírni kezdtek a fenyőcskék, sárga, gyantás könnyek folytak a törzsükön.
Hallottam, hogy van mód rá, hogy megmentsétek magatokat ― mondta hirtelen a harkály.
Milyen? Ne kínozz, mondd gyorsan! ― örültek meg a fiatal fenyőcskék.
Ha minden ember erre az ünnepre, az újévre, mesterséges fenyőket díszítene, akkor titeket élve nem bántanának a favágók. A mesterséges fenyőket nem dobják a szemétbe, hanem dobozokba csomagolják, és a következő évig tárolják. Ezt nemrég tudtam meg. Elrepültem a városba, és ott a verebek mesélték el.
Igaz! Hű! De hogyan lehetne elérni, hogy minden ember mesterséges fenyőt állítson az ünnepére, és ne pusztítson minket?
Sehogy! Mi nem parancsolunk az embereknek!
Jaj, jaj, jaj! ― megint sírni kezdtek a fenyőcskék, és a sárga gyanta egyre jobban folyt a fiatal törzsükön.
Az kell, hogy az emberek maguktól akarják ezt. Nem mindenki akarja, ezért várni kell. Eltelik az idő, és talán ötven év múlva így lesz. Reménykedni és várni!
Hadd jöjjenek az emberek az erdőbe! ― szólalt meg az egyik Fenyőcske. ― Itt díszítsenek minket! Énekeljenek, és táncoljanak körbe.
Jó lenne, csak nem mindenki akar éjszaka az erdőbe menni. Itt hideg van, és kicsi gyerekeik vannak… ― töprengett a harkály.
Barátnőim és nővéreim, reméljünk és várjunk ― mondta az egyik fenyőcske.
Nem egy évtized telik el, míg az álmotok valóra válik ― fejezte be a beszédet a harkály.
Nagymama, nagymama, nálunk műanyag fenyő van, kék, igaz? ― vidáman szólalt meg az ötéves unoka. ― Már teljesítjük a fenyőcskék álmát?
Igyekszünk... A mi fenyőnk tizenöt éves.
Hány fenyőt mentettünk meg? ― csodálkozott a fiú.
Hát számold meg, már tudsz számolni.
Nagymama, akkor mi ügyesek vagyunk!
Nem mi, hanem a nagypapa. Ő vette a fenyőt. Menj be a dolgozószobába, és mondd meg nagypapának, hogy ügyes! ― mosolygott a nagymama.