Bence a Fontos Küldetésről hazatérő apukájára várt. Az apa sokáig nem volt otthon. Anyukának gyakran nem jutott ideje játszani Bencével, és ilyenkor a kisfiú magányosnak érezte magát, és hiányolta az apját.
Egyszer Bence sétálni indult, és elhaladt a park mellett, ahol magas, szép tölgyfák nőttek és sok színes virág nyílt. Ekkor valami furcsát látott. Ott egy nagy, fekete felhő lebegett. Olyan ijesztő volt, és Bencére akart rárepülni. Egyre közelebb úszott, és Bence felismerte: ez a szomorúság volt.
Bence elfutott előle, de a szomorúság üldözte. Ekkor eszébe jutott, hogy a zsebében van néhány színes kréta. Megállt, és a járdára egy hatalmas kerítést rajzolt. A szomorúság közelebb szállt, de meglátta a kerítést, visszahúzódott, megfordult és elrepült.
A kisfiú megijedt. Gyorsan-gyorsan szaladt anyukájához. Autók suhantak el mellette, emberek mentek el mellette, de Bence senkit sem látott. Még a szomszédasszonyt, Ildikó nénit és csodálatos uszkárját, Bodrit sem vette észre, pedig mindig szeretett vele játszani.
Anya, anya! – kiáltotta Bence. – A szomorúság üldözött!
Hm, hm, hm – gondolkodott el anyukája –, és honnan bukkant elő?
Nem tudom. Sétálni indultam, hogy találkozzak a barátaimmal és krétaval rajzoljak, de hirtelen ott termett! – válaszolta Bence.
Mire gondoltál, amikor a barátaidhoz indultál? Valami nyomaszt? – kérdezte anyukája.
Apára gondoltam, és arra, hogy hiányzik. Még mindig nem tért haza. És bánt, hogy az óvodában mindenki apukával jön érte, csak engem nem – mondta Bence, és szemébe könnyek szöktek.
Szomorúnak lenni természetes. Én is szomorú vagyok, és hiányzik nekem apa. Találjunk ki valamit, mit tehetünk, hogy elűzzük a szomorúságot? – mosolyogva javasolta anyukája.
És mit találhatunk ki? – kérdezte Bence. – Hiszen olyan nagy ez a szomorúság!
Írhatunk apának egy levelet, és elmesélhetjük benne, hogyan énekeltél tegnap az óvodai ünnepélyen. Emlékszel, hogy mindenki tapsolt neked?
Igen! – mondta mosolyogva Bence. Ebben a pillanatban eszébe jutott, ahogy ott állt a színpadon.
Írhatsz neki leveleket minden nap. Vagy nézd csak ide – mondta anyukája, és átnyújtott a fiának egy füzetet. A füzet szép volt és színes. És még beszélni is tudott.
Szia, Bence! – mondta a füzet. – Én vagyok a Naplód. Minden nap elmesélheted nekem, hogyan telt a napod. Én mindezt megőrzöm, és később elmesélem apukádnak.
Ez klassz! – mondta Bence, és arcát boldog mosoly ragyogta be.
Így tudsz kapcsolatban maradni apukáddal, amíg nincs itthon – mondta anyukája –, és ne felejtsd el, hogy mindig játszhatsz velem. Együtt is nézhetünk valamit. Vagy elmehetsz krétaval rajzolni a barátaiddal, és utána megírhatod apának. Biztosan örülne, ha olvashatná. És ne feledd, hogy hamarosan biztosan hazatér, én pedig mindig megvédelek téged.
Anyukája szorosan megölelte Bencét, a fiú pedig boldogan szaladt, hogy megírja a levelet apának. Hiszen rengeteg érdekes dolgot kellett elmesélnie!