Volt egyszer egy Gáz, aki maga volt a törvény. Egyedül lakott a mocsárban, senkire sem hallgatott. Nem is volt kire hallgatnia: kietlen hely volt, senki sem járt arra, legfeljebb a békák, azok sem brekegtek a nedvességtől. Néha a varjak is elrepültek fölötte, de ők sem szerették ezt a mocsarat. Rothadt volt, piszkos és ingoványos, és ha az ember nem vigyázott, a lápba fulladt bele a füléig.
Gáz is olyan volt, mint a mocsár. Magasról, lenézően nézett az emberekre, és nevetett: nahát, ezek az én mocsaramba jöttek!
Adóval vagy hódolattal? Nem?! Hát akkor égetlek, égetlek, taposom a mocsarat, taposom-taposom, rémíteni akarlak!
Sokszor ijesztgette az embereket, de mindig másképp: az egyik előtt kék szikrákban gyúlt ki, aztán eltűnt. Az emberek azt hitték, az erdei manó vagy a vízi szellem szemét látják a szikrákban. A másik elé bagolyként huhogott. A harmadik elé pedig táncolva ugrált, olyan erősen, hogy megremegett a föld. Egyszer azonban történt valami, ami arra késztette Gázt, hogy letegye a koronáját, és más szemmel nézzen a világra…
Ősszel történt. Hűvös volt és borús, október vége vagy november eleje lehetett. Egyre kevesebb volt az esőmentes nap, vödörszámra zuhogott. Végre kisütött a nap.
A falusi gyerekek kiszaladtak a házakból: táncoltak, játszottak, szidták az esőt és a szelet, és dicsőítették a napot. Panni is ott volt. Kirakta a babáit a tornácra, és játszott velük. Aztán hirtelen felpattant, és átszaladt a nagyobb lányokhoz meg a fiúkhoz.
Aznap Panni kipirulva, lihegve érkezett haza, mert fogócskáztak. Látta, hogy apja készülődik: a kopókat, a puskáját és egy darab kenyeret vett elő, és tarisznyát pakolt.
Panni, elmegyek vadászni a Gyilkos-lápra. Azt mondják, ott annyi a vad, mint a homok! Tavaly Pisti apjával ment, és hozott két siketfajdot meg három nyulat. A lápon túl folyó is van, állítólag tele hallal. Ha tényleg van ott folyó, bizony hozok valamit.
Apa, engedj el veled, és vidd magaddal Bodrit is!
Rendben. De én lovon megyek, te a hátam mögött ülsz. Megyek nyergelni a Csillagot.
Lajos, Panni apja, nyergelte a Csillag nevű lovat, és elindultak. Mentek a falun át, Lajos mindenkivel köszönt: „Adjon isten jó egészséget!”
Kiértek, mentek az erdőben. Csillag vágtatott, utána ugatva futottak a kopók. Hét eb volt, egyformák: szemük, mint a farkasé, gonosz; lábuk, mint a nyúlé, gyors; fogaik, mint a hiúzé, élesek. Mind szénfekete szőrű, hatalmas, vad, ravasz és ügyes állatok voltak. Ha nyomot találtak, zsákmány nélkül nem tértek haza.
Lajos és Panni az erdőn át haladtak. Egyszer csak ott volt a mocsár.
Ne távolodj el tőlem, nem hiába nevezik ezt a mocsarat Gyilkos-lápnak.
És miért?
Sok vadász pusztult el itt a földi kincsekért. Azt hallottam, hogy régen itt fakitermelés folyt, voltak házak, kovácsműhelyek és templom is. Aztán valamiért elmentek innen az emberek, és az óriásfák nélkül minden elkezdett beburjánzódni. Később szemetet kezdtek ide hordani, majd a szomszédos folyó tavasszal kiáradt, és mindent elöntött. Békák és piócák szaporodtak el. Aztán a mi vadászaink is megtudták a folyóról, és elkezdtek ide járni vadászni és halászni. Nem mindannyian tértek vissza. Akit a vadállatok széttéptek, akit a mélység húzott le, és akit az erdő eltévesztett, mondta Lajos, miközben szalagot kötött egy fiatal nyírfa ágára.
Mentek tovább, és odaértek a lápig. Lajos hirtelen megállította a lovat és a kopókat, és a távolba meredt. Megrázta a fejét, aztán újra nézett. Dörzsölte a szemét, de nem értette.
Mi az ott, apa?
Kék fények… Biztos az erdei manó.
Hadd nézzem!
Gyerünk.
Lajos megtöltötte a puskát, elengedte a kopókat, és segített Panninak leszállni a lóról.
Mentek, de semmi. Váratlanul megjelent előttük Gáz, kék királyfi alakjában. Nem akarta azonnal megijeszteni őket, hanem kipuhatolni, kik ők és miért jöttek.
Ki merészelt a földemre jönni? Adóval vagy hódolattal?
Adó nélkül, hódolat nélkül jövünk, átmegyünk a lápon, vadászni szeretnénk az erdei állatokra és a vízi halakra.
MI?! Hódolat nélkül jöttök hozzám, a Lápok Urához?! Vagy nem kell már a fejed?! Hát akkor égetlek, égetlek, taposom a mocsarat, taposom-taposom, rémíteni akarlak!
Gáz forgolódott, fújtatott, és a föld megremegett. Ahogy dühében topogni kezdett, a folyók kilépték medrükből. Ahogy üvölteni kezdett, a madarak mind lehullottak a fákról.
Nem vagyok ijedős, hogy ettől megijedjek! Amiért másokat ijesztgetsz, vagy éppen a lápba csalogatod őket, háromszáz évig gazdátlan leszel, senkinek sem kellesz. Az emberek elfelejtenek, a kis állatok és madarak sem találják meg az utat ide, és csak háromszáz év múlva, ha megjavulsz, emlékeznek majd rá, ki vagy.
Gáz persze megjavult. Megértette, hogy nem ő a föld és az ég ura, hogy az embereknek segíteni kell, és bocsánatot kért Pannitól és az apjától. Azóta is segít: ételt készít nekünk, télen melegít a hideg éjszakákon, fémeket és ércet olvaszt, hajókat, vonatokat és gépeket hajt.
Ezt a Gázt metánnak hívják. Vele azonban óvatosan kell bánni: zárjuk el a gáztűzhely csapjait, ne hagyjunk felügyelet nélkül égő tűzhelyet, hívjuk a 112-t, ha gázszagot érzünk, és hagyjuk el a lakást úgy, hogy a szomszédokat is figyelmeztetjük. Különben előveszi régi szokásait, és ismét elbizakodott és gőgös lesz.