Egy magányos, szomorú kiscica az eső elől egy fapad alá bújt
Az eső apró, szitáló volt, de a kis Panninak ez még tetszett is.
Olyan örömmel húzta fel rózsaszín gumicsizmáját, és epermintás esernyője tökéletesen illett hozzá! Panni anyukájával sétált. Amíg anyukája a bolt előtt beszélgetett az egyik ismerős nénivel, a kislány bátor kalandorlányt képzelt magának.
Az eső elállt, viszont körülöttük olyan csodálatos pocsolyák voltak! Még a mélységüket is meg lehetett mérni, hiszen nem véletlenül volt ilyen menő csizmája!
Panni nagyon belemerült: most éppen fontos küldetése volt, hogy megtalálja a legmélyebb pocsolyát. Ezért nem azonnal értette meg, honnan hallatszik a nyávogás. Megdermedt, figyelmesen hallgatózott. A panaszos nyávogás megismétlődött. Biztosan a szomszédos pad alól jött ez a hang!
Szia, kicsi, kié vagy? – kérdezte Panni a kis vörös gombócot, amely ijedten kukucskált ki a pad alól.
Anyukáé vagyok! – nyekkent ijedten a kicsi.
És hol van a mamád?
Nem tudom, elvesztem…
Panni, kicsim, indulnunk kell haza. Jaj, ez kinek a kicsije? – kérdezte meglepetten anyukája. Éppen elbúcsúzott az ismerőssel, és odalépett a lányhoz.
Anyukáé! – válaszolta magabiztosan a kislány. – És elveszett!
Szegényke – sóhajtott anyukája –, teljesen elázott! Na, Panni, eldőlt: vidd magaddal az új barátodat. Egy ilyen kicsinek nem szabad itt didergnie. Te meg, kiscica, ne aggódj, megtaláljuk az anyukádat!
Tényleg megtalálják? – kérdezte szomorúan a kiscica.
Persze – felelte Panni. Óvatosan vitte karjaiban a kis vörös gombócot.
Otthon a kicsi egyre jobban érezte magát. Megszáradt, rendbe szedte a bundáját, Panni pedig tejecskével kínálta. A kiscica elmondta, hogy anyukájával és a gazdi nénivel él, és hogy azelőtt sosem volt az utcán. A néni azonban kiment a szomszédasszonyhoz, és az ajtót nyitva hagyta, valószínűleg szórakozottságból.
A macskamama aludt, Cirmosnak (így hívták a kicsit) pedig teljesen unatkozott. Úgyhogy úgy döntött, egy percre kimegy a házból, csak megnézi, mi érdekes van az utcán, aztán rögtön visszajön.
Az utcán azonban meglátott egy nagyon érdekes madarat! A kicsi észre sem vette, és már egy idegen udvarban találta magát. A madár hirtelen elrepült, és elkezdett esni az eső.
Anyu és a néni aggódnak, nem tudják, hol vagyok. Hogyan találok most haza? – sóhajtott szomorúan Cirmos.
Tudom, tudom! – Panni elhozta a filctollakat és a füzetet. – Írunk hirdetést!
Ügyes vagy, lányom – dicsérte meg anyukája –, biztos vagyok benne, hogy a hozzátartozóid, Cirmos, hamarosan megtalálnak. Addig is maradhatsz nálunk vendégségben, ugye nem bánod?
Dehogynem bánom. Köszönöm szépen.
Másnap csengettek a lakásban. A macskamama és a gazdi néni jöttek a kiscicáért. Pannit egyszerre töltötte el szomorúság és öröm. Már megszerette a kicsit, de a felnőttek megígérték, hogy ezentúl gyakran találkoznak majd.
Panni leült az asztalhoz. Nagyon szerette volna lerajzolni új barátját, és ekkor a betűk, mint huncut kis gyerekek, táncolni kezdtek a füzetlapon:
«Kié az elveszett kölyök?
Sír a padom alatt a cica,
Esik rá az eső, nyirkos,
Nedvesít, de nem melegít.
Kié ez a vörös fiú?
Mint egy napsugaras kis nyúl,
Ki elveszett anyukájától.
Hiszen valakinek ő a legfontosabb,
A legkedvesebb, a legcsodásabb,
Egy jó kiscica, a legszebb.
Hogyan veszhetett el így,
Este késő, egyedül maradt?
Itt fagy most a kölyök,
A kicsi vörös cica.
Gyorsan keresni kell, barátaim,
Nem mehetünk el mellette szó nélkül.
Keservesen sír a kisgyerek,
Valakinek a kölyke, cica.
Amíg a kicsit befogadták,
Drágám, hiszen nem vagy egyedül,
Melegítünk, etetünk téged,
Bár nem vagyunk családod.
Anyukád is itt van közel,
A „köszönömöt” tekintetével mondja majd,
Megmossuk a kedves kis morzsát.
Elkísérjük a kiscicát és a macskát.
Hiszen nem lenne szabad így lennie a világon,
Hogy gyerekek vesszenek el!»
Lányom, csodálatos vers, ügyes vagy! – mondta anyukája Panninak. – Azt hiszem, Cirmosnak, az anyukájának és a nagymamának is tetszeni fog.
Igen, csak vajon mikor látom majd újra? – sóhajtott a kislány.
Holnap este eljönnek hozzánk látogatóba – mosolygott anyukája –, hiszen megígértük, hogy majd találkoztok!
Hurrá! – kiáltotta Panni.
Barátságuk Cirmosszal csak most kezdődött. Előttük állt még sok nap játékkal és sétával. Persze mindig felnőtt felügyelet mellett. Hiszen a kicsiknek még nőniük kell, különben megint elvesznek! És nem szabad, hogy a világon elvesszenek a gyerekek!