Volt egyszer egy Búzavirág a mezőn. Nagyon szép volt, hiszen a szirmái éppen olyan kékek voltak, mint az ég – kék-kék. Korán reggel felébredt, kinyitotta a szemeit, mosolygott a napnak, friss levegőt szívott be, és gyengéd illatát ajándékozta mindenkinek körülötte. De eljött az idő, amikor el kellett engednie magvait az önálló életre.
Fújt egy könnyű szellő, és a magvacskák minden irányba szétszóródtak. Az egyik legkisebb magvacska messze-messze repült, a patak vizébe esett, és úszni kezdett…
Hosszú ideig úszott a magvacska az áramlat mentén, de végül egy faágra akadt, amely a parton feküdt.
Ez a hely nagyon tetszik nekem, a föld itt jó.
Gondolta a jövendő Búzavirág.
De mennyi szemét van itt! Mit tegyek?
Más lehetőség nem volt. Gyökereit a földbe eresztette és növekedni kezdett. Idő múltán a Búzavirág gyönyörű virággá fejlődött. És egy napon két nevetős barátnő, Mária és Dóra sétálva megpillantotta a Búzavirágot.
Ó, nézd, milyen szép! Ha a hajamba tűzöm, nagyon csinos lesz!
Lelkesen mondta Mária.
A Búzavirág megijedt, lehajtotta a fejét és félelemtől remegett.
Miért kellene leszakítani? Ne tedd, hadd virágozzon és gyönyörködtessen mindenkit a szépségével. Nézd, mennyi szemét van itt! Javaslatom, hogy takarítsunk fel, tisztítsuk meg a helyet, majd később jöjjünk ide és csodáljuk meg a virágot.
Mondta Dóra.
Nem ellenkezem, kezdjünk hozzá!
Támogatta barátját Mária.
A lányok énekelvén összeszedték az összes szemetet. És volt is belőle bőven: konzervdobozok, üvegek, papírok… Bár a lányok kicsik voltak, nem féltek a munkától és mindent feltakarítottak. Milyen széppé virágzott meg a rét!
Óriási köszönet a gondoskodásotokért.
Mondta a Búzavirág.
De a lányok nem hallották, mert ő a virágok nyelvén beszélt, amelyet az emberek nem értenek.
Vidám hangulatban Mária és Dóra hazafelé tartottak. Jó tettet végeztek, megtisztítva a Természetet a szemetből.
De hirtelen, váratlanul megjelent az Öregecske-erdőbácsi, az erdő ura. Minden erdőben él, de különösen szereti a fenyőerdőket. Az öreg úr úgy volt felöltözve, mint az ember: piros öv, a kaftán bal oldala a jobb oldal mögé volt dugva. A cipői összekeveredtek: a bal csizma a jobb lábán, a jobb csizma a bal lábán volt. A szeme zöld-zöld, úgy égett, mint a széndarabok. De olyan szomorúság volt a szemében!
Jó napot, nagyapa.
Üdvözölte a lányok az öreget.
Miért olyan szomorú, mi történt?
Az erdő ura elmesélte a barátnőknek, milyen tiszta és szép volt az erdő régen. Madarak és állatok éltek benne, sok virág és bogyó nőtt. De az emberek nem becsülik meg az erdő szépségét, szemetelnek, nem takarítanak után maguk után.
Valószínűleg egy másik, tiszta erdőbe kell költöznöm, messze a szülőhelyemtől, csak hogy ne lássam, hogyan pusztítják az emberek a Természetet.
Szomorúan magyarázta az Öregecske-erdőbácsi.
Ne szomorkodjatok, mi kitalálunk valamit.
Támogatták az Öreget a lányok. Körbenéztek és rájöttek, hogy ketten nem tudják megoldani ezt a gondot. Túl nagy volt a munka mennyisége.
Mi lenne, ha az egész osztályt felszólítanánk, hogy szálljanak szembe az erdő szemetével?
Gondolkodva hangosan mondta Mária.
Igaz, hívjunk segítségül mindenkit, szervezzünk közös munkát!
Ismét támogatta barátját Dóra.
Az egyik szabad napon a gyerekek az erdőbe mentek, hogy megtisztítsák azt a szemetből. Nem könnyű feladat volt, de senki sem adta fel és nem csüggedt el. Hiszen már majdnem felnőttek voltak és megértették, milyen jó tettet végeznek bolygójukért. A munka végén a tanulók kiakasztottak rajzolt plakátokat, amelyek arra figyelmeztették, hogy az erdőben nem szabad szemetet hagyni.
Az Öregecske pedig figyelte az eseményeket, olyan boldog és örömteli volt, hogy nem tudta visszatartani magát és énekelt egy dallamot:
Leshinek hívnak már kicsi koromtól.
Minden állatot és madarat tisztelek.
Minden bokrot ismerek az én birodalmamban.
Őrzöm szülőföldem, az én erdőmet.
A mese hazugság, de tanulság van benne, jó embereknek! Legyen ez a mese jó példa mindenkinek. Mindenki szálljék szembe a szemettel, mert a világ fulladozik tőle.
Ne szemetelj, és maga a Természet azt mondja majd neked: „Óriási köszönet, barátom!
