Ágnes dajka — az egyik legöregebb sárkányasszony, nem véletlenül kezdődik a neve Á betűvel. Mindig hatalmas szürke főkötőt viselt, régi szemüveget, és nagyon nem szerette a csínytevést!
Pedig az F betűs szobában éppen ebből volt bőven. Hol Ferenc kis sárkány lyukat éget a paplanba szikrákkal, hol Fülöp havat fúj a fél szobába — söpörj utána.
És amikor a kis sárkányok szétrepülnek a dajka elől a parkban, keresheted őket, füttyenthetsz utánuk, de hiába.
Így Ágnesnek folyton csitítania kellett a kis sárkányokat, és fejmosást adni nekik a huncut csínytettekért. De igazából szerette őket, és lefekvés előtt mindig meséket mesélt nekik. Varázslatos, különleges meséket.
Ezekért megérte elviselni minden szidást és csitítást. Egyszer lefekvés előtt a dajka egy új mesét mesélt. Volt benne valami egy ismeretlen állatról, egy mamutbébiről és a kalandjairól, de a legérdekesebb a vége volt, amikor megtalálta az anyját.
Ki az, hogy anya?
Kérdezte hirtelen Fülöp. Úgy tűnt, már hallotta valahol ezt a szót.
Az anya az, akinek gyerekei vannak.
Mondta a dajka.
Mi is gyerekek vagyunk, ugye?
Kérdezte elgondolkodva Fanni.
Persze.
Akkor hol van a mi anyánk?
Nyújtotta sértődötten Ferenc.
Nincs anyátok. Elég ezekből a kérdésekből, aludni kell.
Mondta szigorúan Ágnes, és elfordulva felsóhajtott. Amikor visszafordult, látta, hogy a sárkánybölcsődében senki sem készül aludni, mindenfelől szomorú szemek néztek rá.
Rendben, egy-egy zöld cukorka, aztán aludni.
Döntött. Mindenki azonnal felélénkült, a szomorúság mintha kézzel söpörték volna el. A dajka türelmesen járta a szobát és osztotta a vigasztalást. Csak egy sárkány nem vette el a cukorkát. Fülöp.
Vedd el, a zöld a kedvenced.
Mondta hízelgően Ágnes.
Valahogy nem kívánom.
Mondta szomorúan Fülöp.
Hát, ahogy akarod.
Mondta a dajka és eloltotta a villanyt. Nem telt bele öt perc, és már mindenki barátságosan és füstösen horkolt. De mi ez? Hirtelen mintha lehűlt volna a levegő. Furcsa, ritmikus kopogás hallatszott a fapadlón.
A dajka azonnal megértette, mi a helyzet, és odament Fülöp ágyához. Jeges könnyeket hullatott, és már az egész padló körülötte tele volt hóval a saját hideg leheletétől.
Csss-csss-csss.
Csitította, amikor hangosan zokogni kezdett.
Na, mi van megint?
Eszembe jutott egy ismerősöm, Anna. Úgy sírt, amikor az anyja elveszett. Én meg soha nem is láttam az anyámat... Úúúú...
Bőgte Fülöp.
Na elég, itt mindent befagysz. Gyerünk, kelj fel, menjünk.
Intett neki.
Hova?
Zokogta Fülöp, és egy adag nedves havat fújt a dajkára.
Meglátod.
A dajka kinyitotta a hálószoba ajtaját.
Kövess!
És a sárkány engedelmesen felröppent az öreg Ágnes után az éjszakai égbe. Majdnem a sárkányfa legtetejére repültek. Egy ágon landoltak és gyalog indultak tovább. A dajka majdnem a törzsig vezette Fülöpöt.
Ezen az ágon találtunk rád, a legszebb magban, lilás fénnyel.
A dajka mosolygott az emléken.
Olyan kicsi és ráncos voltál, de olyan aranyos és nagyon forró! Füstöltél, mint egy gőzmozdony!
Tehát egy fán születtem?
Igen, mint mindannyian. Mi a sárkányfa gyümölcsei vagyunk.
Tehát az anyánk egy közönséges fa?
nyújtotta csalódottan Fülöp.
Miért lenne közönséges?
Szeretettel érintette meg a kérget.
Gyere közelebb.
Fülöp félénken közeledett és ő is megérintette a fát. A kéreg durva és érdes volt, de a sárkány hirtelen homályos melegséget érzett a sárkánytenyerében. Fülöp bátorságot merített és átölelte a fát, olyan szélesre tárva a lábait, amennyire csak tudta.
A fa válaszul megsuhintotta a lombját és megmelegítette a könnyektől hideg arcát.
És Fülöp elmosolyodott. Most már tudta, az anya a közelében van!
