Negyedik fejezet. Hogyan repült a Szamárka Párizsba
Egyszer zűrzavar támadt a házban. Mindenki egész héten át szaladgált, valamiről beszélgettek és vitatkoztak, vég nélkül.
A Szamárka rosszul értette, mi történik. Még gyerekkorában, egy budapesti boltban ülve sok magyar szót hallott a vásárlóktól, de már ezeket is kezdte elfelejteni. Az oroszt pedig még mindig nem tanulta meg.
Megpróbálta kihallgatni, miért ez a nagy sürgés-forgás, de semmit sem értett meg. Aztán egy reggel elvitték a legjobb barátját, a Pipito nevű virágot. A virágcserepet egy szatyorba tették, és elvitték. Pipito csendben távozott, ahogy szokta. A Szamárka viszont aggódni kezdett.
Aztán összepakolni kezdték a Szamárka számára megszokott dolgokat egy nagy bőröndbe: a puha pulóvert a székről, a csillogó dobozokat a komódról. A szoba fokozatosan kiürült. A Szamárkát azonban nem tették a bőröndbe. A Szamárka egészen ideges lett.
„Mindenki elmegy, és engem itt felejtenek”, gondolta, a plüss szíve összeszorult, a füle pedig szomorúan lelógott.
Egy nap aztán kora reggel felébresztették. A Szamárka álmosan nem értette, mi történik, egyszerűen becsúsztatták a bőrönd keskeny résébe. Hogy hogyan fért be, azt senki sem tudta megmondani. A bőröndöt szorosan becipzárazták.
„Hát, most semmit sem látok. Engem is elvisznek. Bárcsak Pipitóhoz mennék”.
A Szamárkát sokáig vitték a sötétben. Aztán kinyitották a bőrönd cipzárját. Kidugta a fejét, és felkiáltott: egy hatalmas repülőgép állt közvetlenül az orra előtt. A Szamárka már repült ilyenen, és ez mindig izgalmas volt. Minden alkalommal olyan helyre vitte, ahol még jobb volt, mint ott, ahonnan jött.
Attól a naptól kezdve a Szamárka szeretett utazni.
Ötödik fejezet. Hogyan sétált a Szamárka Párizsban
Párizsban croissant illata van, szabadságé és virágzó fáké. Nem mindenki jut el Párizsba, a Szamárka viszont eljutott. Egy tavaszi napon családjával, a gazdájával és a gazdasszonyával indult Franciaországba.
Minden reggel egy kis szállodai szobában ébredtek. Olyan kicsiben, hogy a gazda és a gazdasszony alig fértek el egymás mellett, amikor a fürdőszobába mentek. Az emberek pedig imádnak fürdeni!
De nem bosszankodtak a szoba mérete miatt, csak nevettek, és azt ismételgették: „Igazi Párizs”.
A Szamárka ekkor még a fehér lepedők között nyújtózkodott az ágyban. Aztán mindnyájan együtt mentek egy kávézóba reggelizni friss croissant-okat. Nincs finomabb pékáru, mint a friss, ropogós, vajas croissant.
A Szamárka kidugta az orrát a gazdasszony nagy táskájából, és beszívta az illatos levegőt, amíg a gazda a hosszú vevősorban állt. Néha a kávézóban maradtak reggelizni, máskor pedig a tereken sétáltak, amelyekből Párizsban nincs hiány. Egy kis szökőkút mellett vagy egy padon ültek le, a lombos fák koronái alatt.
A reggel volt a Szamárka kedvenc ideje. Végtelenül lehetett nézni az embereket, akik kerékpáron siettek munkába, a lazán sétáló turistákat, akik ugyanolyan korai madarak voltak, mint ők, és félnek, hogy kihagynak akár egyetlen percet is az utazásukból, meg a bulizó diákokat, akik csak hajnal felé értek haza.
Ezen az úton a Szamárka megértette, hogy nem minden tevékenységnek kell hasznosnak lennie. Néha csak élvezni lehet a reggeli kávé és croissant illatát, a délutáni sétát az ókori utcákon és árnyas parkokban, és az esti, csillogó Eiffel-torony lenyűgöző látványát.
Csak lélegezni, csak élni.
A Szamárka érezte, hogy a gazdái teljesen boldogok. Még azt is hallotta, ahogy a gazdasszony szíve dobog, mert a csodálattól újra meg újra magához ölelte, és ezt mondta: „Ó, de gyönyörű! Varázslatos!”.
A Szamárka maga is érzett valami meleget a mellkasában. Az testében szétáradt egészen a talpáig, és az orra is kicsit csípett. Így értette meg a Szamárka, mi a boldogság.
Hatodik fejezet. Hogyan köszöntött be a tél
A Szamárka már régóta élt az új családjában, és minden reggel a gazdasszony az ablakpárkányra vitte a Pipito virághoz.
A Szamárka szeretett Pipitóval lenni. Egész nap ültek, és az ablakon át nézték a járókelőket, a felhőket, a elhaladó autókat, és a rohangáló kutyákat és macskákat. Őket nézni érdekesebb volt, mint az embereket.
Az egész napot a barátok csendben beszélgetéssel töltötték, a világ mindenről, és a gazdasszonyt várták.
Egy reggel azonban, amikor az ablakpárkányon ülve a Szamárka ránézett, nem hitt a szemének. Az ablakon kívül minden fehér volt, fehér. Az égből furcsa, fehér pelyhek hullottak.
Amikor az emberek ajtót nyitottak, hideget és ezt a fehér csodát hozták a vállukon és a sáljukon, leverték a cipőjükről a padlóra, és egy másodperc múlva már csak egy tócsa maradt belőle.
Mindenki hordani kezdett sapkát és sálat. A Szamárkának is volt sála, egész évben hordta. A torka az, ami a Szamárkánál a leggyakrabban megfázik. Sapkája viszont nem volt. A Szamárka pedig nagyon szerette volna megkóstolni ezt a fehér csodát.
Egy nap a gazdasszony a gyapjúsapkáját a mosógépben mosta ki, az összement, és odaajándékozták a Szamárkának. Rátették a füles fejére, megigazították a sálat, és magukkal vitték az utcára.
A Szamárka hóbuckákon járt, a gazdasszony kabátjának csuklyájában ült, és a friss, fagyos levegőt szívta. Még hót is kóstolt. Csak a hó íze nem tetszett neki.
„Olyan, mint a fagylalt... — gondolta a Szamárka —, de a fagylalt édes, és vanília illata van. Viszont a hó kinézete nagyon szép. Pont úgy néz ki, mint a fagylalt”.
A Szamárka pedig új következtetést vont le: „Nem minden, ami kívülről szép, olyan jó is, ha jobban megismerjük”. Így ismerkedett meg a Szamárka az igazi.