Hetedik fejezet. Hogyan ismerkedett meg a Szamárka a zenével
Egyszer csengettek a gazdi lakásában. A Szamárka már megszokta: ha ilyen dallamosan cseng a csengő, valaki jött.
A lakásba egy hatalmas, hosszú és nagy dobozt kezdtek behordani. Nem lehetett tudni, mi van benne. A Szamárka kíváncsian várt.
A gazdi sokáig bontogatta az alkatrészeket, nézegette, egyik darabot a másikhoz illesztette, és... mintha a semmiből nőtt volna ki... zongora!
A Szamárka tudta, hogy ez zongora, mert már látott ilyet Ausztriában, ahonnan származik. Csak ott másképp hívták. Akárcsak őt magát. Akárcsak minden tárgyat. Itt viszont a gazdi és a gazdasszony folyton ismételgette: „Zongora, zongora, ó, milyen szép zongora!”
Fehér volt, fekete-fehér csillogó billentyűkkel, mintha egy zebra futott volna át rajtuk, és elfelejtette volna a csíkjait. A Szamárka nem értette, mit kezdjen vele. Ausztriában csak állt a sarokban. Itt is a sarokba tették.
„Talán a sarkok díszítésére való a házakban – gondolta is.
De a hangszer látványa lenyűgözte. Aztán a gazdi leült a zongorához a magas székre, ujjai pedig szaladgálni kezdtek a billentyűkön, és a levegőbe áradt a zene.
Úgy tűnt, mintha a Szamárka lelkének legmélyebb húrjaihoz érne. Ha a plüss Szamárka sírni tudott volna, biztosan könnyet hullajtott volna. Így csak az orra csípett meg, és egy kis szál kilógott belőle, ezért fel kellett szipognia, hogy visszadugja.
Amikor a gazdi befejezte a játékot, a Szamárka azt szerette volna mondani: „Még, még, még, kérlek!” De nem tudott elég hangosan beszélni, hogy meghallják. A gazdi mintha meghallotta volna, és játszott még egy dallamot, aztán még egyet.
A Szamárka nem hitte el, hogy ezek a szép, légies dallamok a nagy, asztalhoz hasonló zongorából szállnak ki, és nem lehet megfogni őket. Csak lebegtek a levegőben, láthatatlanul.
„Hogyan válthat ki ennyi érzést valami, amihez nem lehet hozzáérni? – gondolta a Szamárka, és következtetésre jutott. – Nem minden létezik, amihez nem lehet hozzáérni. Vannak dolgok, amelyek mintha nem is lennének, mégis behatolnak a szívbe. Még akkor is, ha ez a szív nem négykamrás, hanem plüss. És ha az emberek különböző nyelveken beszélnek, és nem értik egymást, a zene közös nyelv.”
Így ismerkedett meg a Szamárka a zenével.
Nyolcadik fejezet. Hogyan operálták meg a Szamárkát
Egyszer, egy újabb fürdés után, amikor a Szamárkát elvitték a meleg erkélyről, ahol a napon henyélt és a szárított kajszibarack illatát szívta, a gazdasszony megvizsgálta, és összeráncolta a homlokát.
Hosszan és figyelmesen forgatta, és folyton a jobb mancsát csavargatta, olyan nehezen sóhajtozott felette, hogy a Szamárka is nehezet sóhajtott és aggódni kezdett. Mi történhetett, hogy a gazdasszony így sóhajtozik?
Általában, amikor a gazdasszony megöleli a Szamárkáját, ellenkezőleg, megnyugszik, sőt néha még a sírást is abbahagyja. A Szamárka kiválóan felszívta a sós vizet, amit a gazdasszony néha közvetlenül az arcáról törölt le rá. Most viszont miatta aggódott. A Szamárka ezt érezte.
Hamarosan összeült a teljes családi tanácskozás: a gazdasszony és az anyukája. Ketten már csettintgettek a nyelvükkel, és valamit megbeszéltek felette. Végül a Szamárka látta, hogy elővettek egy hosszú, vékony tűt fehér cérnával, és... Jaj! A Szamárka biztosan felkiáltott volna, ha tudna hangosan beszélni. Valami fájdalmasan belémart a jobb mancsába.
Aztán még egy szúrás, és még egy. A Szamárka már tiltakozni akart, de a gazdasszony tiszta, fehér kötéssel kezdte bekötni a mancsát, amely a gyógyszeres szekrényben való hosszú állástól gyógyszerszagú volt, és a saját párnájára fektette az ágyon.
A Szamárka hallotta, ahogy mondogatják: „Műtét, műtét”, és sajnálták. A mancsa már egyáltalán nem fájt. Nos, legfeljebb egy kicsit. Csak egy picit.
Lefekvés előtt a gazdasszony megölelte a Szamárkát, és halkan azt mondta: „Ma a műtét után nem lehet, de holnap a legfinomabb finomsággal jutalmazlak a bátorságodért.” A Szamárka pedig a finom reggel reményében aludt el. Így volt a Szamárka először műtétben.
Kilencedik fejezet. Hogyan barátkozott össze a Szamárka Rókikával
A Tanító utca egyik többlakásos házában csak egy különleges lakás van a Szamárka számára. Az, ahol él. A gazdasszonnyal, a férjével és a zöld növénnyel, Pipitóval.
Igaz, Pipító nem mindig zöld. Évente kétszer ledob néhány sárga levelet, karácsony előtt pedig a csúcsa pirulni kezd. A Szamárka nagyon szereti ezt az időszakot.
A házban ünnepi hangulat lesz, fenyőillat, mandarin és csokoládé illata terjeng (a csokoládé illata mindig megnyugtatja a Szamárkát), és még Pipító piros levelei is mintha emlékeztetnének, hogy közeledik az ünnepek ideje.
Talán érdemes megjegyezni, hogy Pipitót a vízszeretetéről nevezték el. Milyen nagyon szeret inni! A gazdasszony a vízzel teli poharat ezüstös cserepébe önti, és már egy másodperc múlva a víz eltűnik Pipitóban. Hoppá! Ilyen egy varázslat. A Szamárka nem tud így inni.
Pipitóval azonban remekül lehet hallgatni is. Amikor a gazdasszony elmegy otthonról, mindig az ablakpárkányra viszi a Szamárkát Pipitó mellé, hogy ne unatkozzanak, és csendben élvezik egymás társaságát. A Szamárka gyorsan megszokta az életet ebben a kényelmes lakásban. Már kezdte elfelejteni az életét az Ausztriában lévő, távoli házban. De attól az időtől megmaradt a Szamárka szeretete az utazás iránt.
Csak az a baj, hogy ebben a házban Pipitón kívül a Szamárkának egyetlen barátja sem volt, akivel játszhatna, amikor nincsenek a gazdák, suttoghatna lefekvés előtt, vagy megoszthatná plüss gondolatait.
De egy napon, miután karácsonyra egy másik városba utaztak, a gazdák a szokásos módon kipakolták a dolgokat a bőröndből, és váratlanul egy vörös kötött rókakölyköt húztak elő.
Egészen vörös fonalból készült, de farka végén fehér csúcs volt, mintha festékbe mártották volna, fehér fülei és ugyanolyan hófehér hasa volt. A gazdi a kezében tartotta, és az teljesen mozdulatlanul lógott. „Csak egy játék” – sóhajtott nehezen a Szamárka.
Tudta, hogy egyes játékok csak játékok maradnak. A rókakölyköt a kanapéra fektették, és mintha el is felejtették volna, a Szamárka azonban időnként oda-odapillantott. Az emberek kívülről úgy látták, hogy a kanapén két játék fekszik, pedig valójában egy teljesen élő Szamárka és egy egészen mozdulatlan rókakölyök feküdt ott.
A Szamárka olyan hosszan és figyelmesen nézte a rókakölyköt, hogy egy pillanatra úgy tűnt neki, mintha valami felragyogott volna a szemében. A Szamárka kétszer pislogott, a rókakölyök kétszer pislogott vissza. A Szamárka megmozdította a mancsát, a rókakölyök alig észrevehetően megrándította a farkát.
A Szamárka vidáman, gyorsan, zavarosan beszélni kezdett a maga plüssnyelvén, a rókakölyök pedig még gyorsabban csattogott vissza.
Az emberek továbbra is úgy látták, hogy a kanapén két plüssjáték fekszik.
Ettől a naptól kezdve a Szamárka és Rókika között egy életre szóló barátság kezdődött. Bár talán egy élet erre kevés.