Bölcs Kikimora, avagy miért nem engedte be az Erdei Szellem a gázszerelőket a faluba
2 102

Bölcs Kikimora, avagy miért nem engedte be az Erdei Szellem a gázszerelőket a faluba

Szerző:
Szerzői mese az Erdei Szellemről, a Kikimoráról, egy elzárt erdei falucskáról és arról, hogyan jutott el oda végül a gáz. Iskoláskorú gyerekeknek és szüleiknek íródott. A szláv népmesei hagyományra épülő történet a település központjától távol eső térségek gázosításának nehéz folyamatát mutatja be. A szerző a kirovi iskola 8. osztályos tanulója, Navalihina Anasztaszija.

Egyszer volt, hol nem volt… hát, nem is. Senki sem élt még abban az erdőben, amely a folyó partján terül el. Régen, nagyon régen, vagy talán nem is olyan régen, csak gaz, moha, fenyők és lucfenyők nőttek ott. Nem szaladgáltak mókusok a smaragdzöld ágak között, amelyek az ég alatt bonyolult fészkekké és pókhálókká fonódtak össze. Nem kóboroltak a sűrűben a ragadozó, kecses és szép hiúzok, sem a hatalmas, nagyagancsú szarvasok. Nem csiviteltek a madarak, akik hajnal előtt már beszélgettek és új napot köszöntöttek.

Csend és üresség uralkodott az erdőben. A folyó némán folyt, és csak ősszel hordta magában a bánatos fűzfák lehullott leveleit, amelyek a víz felett lógtak, és a tavaszra vártak.

Télen a folyócska jégbe zárva, gondosan befedve a második, vagy talán a hetedik hóval, névtelenül és magányosan hevert. Senki nyoma nem látszott rajta: sem a szépséges rókáé, amely szikraként suhant át az ágak között, sem a kis nyúlé, amely a könyörtelen erdei rablótól bujkált. Csak a halak úsztak a zavaros fenéken, és tompán bámulták a mocsári színű, félig átlátszó vízi növényeket.

Egyszer azonban emberi hangok zaja töltötte meg a tájat, lovak patkója kopogott a megfagyott földön, fejszecsapás hallatszott a fenyőtörzsön, és a jégbe vágott lyuk fölött a jégvágó alatt megrecsegett a jég. Emberek érkeztek erre a vidékre. Nem voltak sokan, talán tízen-tizenketten. Meleg bundát viseltek olyan állatok bőréből, amelyeket ez az erdő addig nem ismert, és kis házakat kezdtek építeni a folyópart mentén. Már az első napon tíz fenyőt döntöttek ki, a tuskók pedig élesen kirajzolódtak a mögöttük magasodó erdő hátterében.

Miután az emberek megérkeztek, az erdő megelevenedett, mert a telepesek magukkal hozták az életet. Előbújtak a kis mezei egerek és nyulak, megjelentek a cinegék, a süvöltők és a siketfajdok, éjszaka bagolyhuhogás hallatszott, a bozótban pedig néha morgott a felriasztott medve.

Az emberek sokáig éltek azon a földön, és a település is fejlődött. A kicsi, alig megfordulni tudó földbordákból a lakók kétszintes házakba költöztek, amelyeket lucfenyőből és fenyőből ácsoltak. A gyanta illata megszédített, és elringatta az embereket, visszahozva őket abba az időbe, amikor még senki sem járt ezen a paradicsomi tájon. A kemencékben füst szállt fel, mert friss kenyér sült a termékeny talajon termett rozsból, káposztaleves készült az ősszel eltett zöldségekből, sült hal került az asztalra, és gyümölcslé is volt.

Egyszer aztán egy furcsa férfi érkezett a faluba egy kis bőröndkével. Bár az „érkezett” talán túlzás. Ezer kilométert gyalog megtenni csak nagy nehézséggel és nagyon sok idő alatt lehet. A férfi először vonaton utazott, és a kerekek ritmikus zakatolását hallgatva fontos küldetésén gondolkodott. Aztán átszállt egy kompra, és elaludt. Reggel pedig egy régi, nagyon öreg autón kellett eljutnia a falucskáig.

Megérkezve a férfi előhúzta a bőröndjéből a jegyzetfüzetet és a tollat. Végigment a falu harminc házán, minden ajtón kopogott, és ugyanazt a kérdést tette fel:

Jó napot kívánok. A városból érkeztem, ebben a faluban van dolgom. Megmondaná kérem, hányan élnek ebben a házban? Mivel fűtenek?

Mindenki válaszolt. Némelyek kelletlenül és egy szóval, mások hosszú történetbe kezdtek, de a férfi udvariasan, ám határozottan félbeszakította őket, és kérte, hogy a konkrét kérdésre feleljenek. Miután mindenkitől megkérdezte, azonnal elutazott.

Ez katasztrófa! Miért van gáz csak ennyi embernek a házában? – folyt a vita a gázosítási értekezleten.

Biztosan megszokták a fűtést fával. Át kell állniuk, meg kell tanulniuk használni, meg minden… Hosszú és fárasztó, ráadásul ott szinte mind öregek vannak. Minek nekik ez?

De a fa egyáltalán nem megoldás. Gázosítani kell. Nem lehet így, emberek vagyunk! Élni is kell!

Próbálták már, mondta felállva az a férfi, aki a faluban járt. Az igazgató asztalára dobott egy mappát, és így szólt: – Mindenki, aki ezért felelt, rejtélyes módon eltűnt az erdőben. Azt mondják, valami gonosz erő működik ott. Nem mintha hinnék a természetfeletti erőkben, de a tények önmagukért beszélnek. Gondolkodni kell, értem. De nézzék csak! Nagyjából azokban a napokban tűntek el, amikor a csöveket fektették. Két hete keresik őket, ha nem többe, és nem találják.

A férfi leült, az igazgató pedig elgondolkodott. Megvakarta a fejét, és végül komoran, mintha gondolatai messze jártak volna, így szólt:

Hát jó… Majd gondolkodunk. Az ülést bezárom – azzal felkapta az asztalról a mappát, és kisurrant a szobából, enyhén csoszogva. Utána a többiek is kimentek.

Egy hét múlva egy kis munkáscsapat érkezett a városból a faluba. Lapátokkal gyorsan felszántották a földet, mintha valamit keresnének, aztán ismét elmentek. Pista vagy Gyuri, az egyikük látta és hallotta, hogy a munkások a talajmintákon kívül valamit számoltak, és csöveket emlegettek.

Jaj, istenem, mi lesz itt velünk? Ez még csak a kezdet – sóhajtoztak az öregasszonyok és öregemberek, de aztán visszatértek a szokott teendőikhez: fát hasogattak, halásztak, vadásztak, és kötöttek kesztyűt meg zoknit.

A gyerekek pedig napi százszor is arra a helyre szaladtak, ahol a munkások szorgalmasan, de nem túl ügyesen elástak egy fémtárgyat. Mindenki találgatott, mit fognak csinálni, de a biztonság kedvéért senki sem nyúlt hozzá. Mit tudni, mi lehet az, jobb ujjal nem piszkálni. Talán valami fontos.

És tényleg, néhány nap múlva még több ember érkezett, és a férfi bőröndkével ismét megjelent. A szeme valamilyen eszmétől izzott, de az emberek nem tudták kitalálni, pontosan miféle. Másodszor is végigjárta a házakat, és ugyanazt a kérdést tette fel:

Mondják csak, mivel fűtenek?

Fával – felelte mindenki, akitől csak kérdezte.

Értem, feljegyzem – mondta a férfi, és valóban, a füzetbe került a név és a cím.

Mit akar tőlünk? – gondolták az emberek, és becsukták mögötte az ajtót.

Ő pedig sétált tovább, halkan dúdolva, teljesen elégedetten. Itt a munkája elkészült, már csak az eredményeket kellett átadnia a munkásoknak, akik közben szintén a dolgukat végezték: csöveket fektettek. Sok-sok hosszú cső és csövecske, mint a erek, húzódott végig az egész településen. Végül a csöveket a házak alá is bevezették.

Az emberek ekkor mintha megbolondultak volna: kemencéket kezdtek kibontani a házakból. Ezt a nép már nem tudta eltűrni, és odamentek a jegyzetfüzetes emberhez magyarázatot kérni. Ő pedig elmondta mindent a gázosításról: – Így van, a gázt bevezetjük a házakba, könnyebb lesz főzni és fűteni. Az emberek gyanakodva néztek rá, de otthagyták. – Majd utánanézünk, mit művel itt ez a kényelmetlen ember.

Amikor a férfi hazafelé indult – egy öreg embernél lakott, akinek a fizetségért fát vágott –, hirtelen szél kerekedett, és majdnem három méterre elsodorta. Hallotta, hogy valaki a bozótból lép ki, olyan erősen, hogy az ágak reccsentek, és a madarak lehullottak a fáról. Megijedt a férfi, de ment tovább. És akkor – nézz oda! – a fák között szemek villantak fel!

Végül előlépett a dübörgő, morgó erdei lény. Hatalmas volt, két méter magas, keze olyan, mint a fa, szeme izzott, szája akkora, hogy egy egész embert megehetett volna, és észre sem vette volna. Mohával és tűlevelekkel volt borítva, ágak nőttek rajta, úgyhogy az arcát alig lehetett látni.

Mi van?! Gázzal ijesztgeti az embereket! – dörögte az idegen. – Inkább takarodj innen a bandáddal!

K-kicsoda maga? – kérdezte remegő hangon a férfi.

Kicsoda? Hát ki más? Az Erdei Szellem vagyok.

Akkor önök miatt tűnnek el az emberek? – kérdezte most már határozottabban.

Igen! Ne merjetek betolakodni a területemre! Ez az én földem és az én erdőm! És ha a gázotok miatt ki fog fát vágni az erdőben? Senki! Tehát térjen vissza a városkájába! Különben az erdőbe viszem magammal, és ott marad egy lába a bokor alatt, egy karja a fenyő alatt, a gyönyörű fejét pedig elviszi a farkas – morogta a Szellem, nevetett, és a közeli fenyőről lehullott minden tű.

A férfi hátrált. Olyan kicsinek látszott a hatalmas és félelmetes Erdei Szellem mellett, aki már készen állt arra, hogy hosszú karjaival megragadja, és elvigye a sűrű, vad tajgába.

A Szellem elhallgatott, és fatörzs-lábával a földre dobbantott. Azonnal kinőtt a földből minden féle gaz, és a férfi lába köré tekeredett. A növények egyre magasabbra kúsztak, már az övét sem lehetett látni…

Szellem! Hagyd abba azonnal! – hallatszott hátulról egy bosszantó hang, és tiszta víz, iszap és rothadó hal szaga terjengett.

Kikimora! Hogy a fene vigyen el, vén boszorkány… Mit akarsz? Ez az ember a mi erdőnkre pályázik! Nem lehet így, komolyan! Hadd pusztuljon el abban a földben, amiért jött!

Így van ez, de hallgass rám… És végre engedd el, megfojtod! Nem ő a hibás, nem épít semmit. Abban a kunyhóban ül, ott görnyed, és teát iszik.

A gaz visszahúzódott a földbe, és a Szellem a mocsári öreganyóra fordult. Most már a férfi is látta őt. Sötét, mosatlan, talán évszázadok óta nyírt haja csomókban nőtt, koszos barna-bordó szalaggal volt átkötve. Zöldes ruhája rongyokban lógott, a szakadásokon sötét, érdes bőr látszott.

Görbe ujja közvetlenül a szerencsétlen vendégre mutatott. Görnyedt háta miatt a mocsári lakó egy rákra hasonlított, szürke, vizes szemei pedig a férfit és az erdő urát figyelték.

Ő nem hibás – mondta újra a Kikimora. A Szellem a szemét forgatta, majd nagyot ásítva megkérdezte:

Mit akarsz? Miért jöttél?

Ne rabold többé az embereket. És ezt is engedd el. Jót tesznek.

Hol a jó?! – robbant ki újra a Szellem. – Hol látni ilyet?! Hol hallani ilyet?! Csak így, minden ok nélkül…

Hallgass már végre, te vén törzs! – vesztette el a türelmét a Kikimora. A Szellem erre egy kicsit hátrált, kitépett egy fiatal fenyőt gyökerestül, és a Kikimora felé hajította. A mocsári lény elugrott a hirtelen támadás elől, de folytatta:

Várj csak, nem száz éves vagy, nem is kétszáz! Megáll a szíved, mit csinálsz majd? Békáim már nincsenek, mind megettél, te rossz csontváz! Jaj, ha még egyszer a kezembe kerülsz, majd megmutatom… – és ököllel fenyegette a Szellemet. Az elhallgatott, és sóhajtott.

Mondd csak – kiemelt a földből egy tuskót, leült rá, mint Rodin Gondolkodója.

Ők jót hoznak. Az embereknek így könnyebb lesz főzni, és hideg éjszakákon melegedni. A te magányodról pedig…

Beírunk a „Mesés Magyarország” projektbe! – kiáltotta hirtelen a férfi, és nevetett, mint egy őrült.

Hahaha, az őrült! – szólt a Szellem.

Nem kellett volna megijesztened, te átkozott bolond!

Hé, hé! Beszélj, de ne hadoválj.

A férfi folytatta:

Nos, van nálunk egy ilyen dolog, amikor az emberek az országban utaznak, és megosztják egymással a meséket meg mindenféle jó dolgot. Rólad is sokan fognak hallani. És ajándékot is hoznak majd, mi? Jó lesz az neked, nem?

Jó… – nyújtotta el a Szellem. – Magányos leszek majd az állatokkal és a madarakkal. Társaságra vágyom. Társaság! Viszont a gonosz lényekkel nincs társalgás, csak harc. Az ördögök a tóban néha annyira dühösek, hogy alig lehet lecsillapítani őket. Aztán ott van a kígyók tava, amely szétfolyik, és úgy kell járnom utánuk, mint egy balek, mécsessel égetni őket. Mara pedig a mérhetetlen pusztaságból tér vissza, és akkor vége mindennek! Minden vízi, erdei és mocsári gonosz összegyűlik, hogy elűzzék!

Hallgasson ide – mondta hirtelen az ember –, írjuk fel mindegyiküket! Hányféle mese lesz így!

És a gáz?

Bevezetjük, persze, hogy bevezetjük! Az emberek majd halat sütnek, palacsintát és kenyeret sütnek, tekerőlanton és dudán játszanak, és mesélnek a gyerekeknek.

Jaj, de jó! – kacagott a Kikimora. – Mert ettől a gáztól már a mocsárban sem lehet lélegezni.

Várjon, Kikimora asszony. Önöknél a mocsárban is van gáz?

Van, de magát mi érdekli?

Nekünk messze van a várostól a csővezeték. Maguknál meg, láthatóan, itt van a szomszédban, kézzel elérhető!

Á-á-á – felelte kórusban a lények.

Elengedték a férfit, aki hazasétált, hogy megírja a mesét és jelentést tegyen a főnökének.

Amikor újra megérkezett, a faluban szívesen fogadták, mint saját fiukat, és ott maradt lakni, új gáztűzhellyel és radiátorral. A városba pedig sokszor elutazott, és elmesélte nekünk ezeket a meséket, én pedig most továbbadom nektek.

Ahogy mondani szokás: ezzel a mesének vége, és aki hallgatta, az menjen el és ismerkedjen meg magával az Erdei Szellemmel. Sok érdekeset fog mesélni a jóságos, legendákban és mondákban gazdag földről.

A mese Bölcs Kikimora, avagy miért nem engedte be az Erdei Szellem a gázszerelőket a faluba FB2 formátumban elérhető telefonokra, tabletekre, számítógépekre és e-könyv olvasókra.
Hasonló mesék
Hogyan ismerkedett a Gombóc az internetes oldalakon
Hogyan ismerkedett a Gombóc az internetes oldalakon
A Gombóc is magányos tud lenni. Ezért úgy döntött — regisztrálok egy ismerkedős oldalra. Ezzel kezdődött minden. Kortárs tanmese arról, hogyan ismerkedett a Gombóc az interneten
5 782 3
Hogyan cserélték el a nyúl és a farkas a farkukat
Hogyan cserélték el a nyúl és a farkas a farkukat
Tanulságos modern mese arról, hogyan döntött a Nyúl és a Farkas, hogy elcserélik a farkukat. Vajon mi sül ki ebből?
31 899 3
Mese a hercegnőről és a sárkányról
Mese a hercegnőről és a sárkányról
Egy modern mese egy hercegnőről, aki nagyon-nagyon félt a félelmetes sárkánytól. De egy napon legyőzte a félelmét és elhatározta, hogy meglátogatja őt... És így született egy új barátság.
12 391 4
A három pite meséje
A három pite meséje
Egyszer azt mondta a király a lányainak — süssetek nekem mindegyikőtök egy pitét a születésnapomra. Két leendő hercegnő teljesítette a feladatot, a harmadik pedig üres kézzel érkezett. Ebből az авторской meséből megtudhatod, miért
5 412 3

Szeretnél értesítést kapni az új mesékről?

↑