Nagyon-nagyon messze, mély kék tengerek túloldalán, ősi-ősi időkben, amikor csak madarak és pillangók repültek az égen, a Matematika szigetén, amely a tengerek közepén feledésbe merült, egy régi-régi, óriási kastély állt.
Olyan messze volt, hogy az emberek csak hallottak róla, de a legerősebb madarak kivételével senki sem látta. Ebben a kastélyban századok óta élt a Számjegyek Családja.
A számjegyek soha nem hagyták el azt a területet, amelyet az ősi Öreg Erdei Bácsi irányított és őrzött. Az öreg gyakran egy mély, puha fotelben ült és gondolkodott – elmélkedett az élet felett.
Az egyik szobában az Egyes lakott. Nagyon büszke és makacs volt. Azzal dicsekedett, hogy mindig és mindenhol ő volt az első. Az Egyes valahogy hasonlított egy madárra, mert olyan csőre volt. De a probléma az volt, hogy egy lábon járt, ezért gyakran elesett és elégedetlenül morogott emiatt.
Az Egyes szomszédja a Kettes volt. Csendes és nyugodt volt, ellentétben a civakodó Egyessel. Többször is kérte a kastély urát, hogy költöztesse máshova, de az Öreg csúsztatva kerülte meg a választ, és magyarázta, hogy ez egyáltalán nem lehetséges, mert különben minden összeomlik.
De a Kettes nem vesztette el a reményt, és azt hitte, hogy egyszer majd megszabadul a tolakodó, morogó, egylábon járó szomszédtól.
A Kettes másik szomszédja a Hármas volt. Magában élt, nem szerette a zajos társaságot, és nem is barátkozott senkivel.
A Négyes valahogy hasonlított az Egyeshez, de a karaktere teljesen más volt. Vidám volt, mindig jó kedvben, és szaladt a kastély körül, énekelt egy kis dalt.
És bár néha szomorú volt, hogy nem olyan szép, mint az Ötös, de a szomorú gondolatok gyorsan elmentek, és minden a helyére került.
Az Ötös a második emeleten foglalt el egy szobát. Járkált a szobában, keresve a helyét, mert szép és fontos volt, ezért mindig a figyelem középpontjában kellett lennie.
Az Ötös baloldalán volt a szomszédja – a Hatos. Nagyon jó szíve volt. Bármikor készen állt, hogy segítsen az összes számjegynek, de azok nem visszaéltek a jóságával.
A Hetes még egy emelettel feljebb helyezkedett el. Tisztelettel és szeretettel megáldva, kifogástalan volt. A Hetes azt feltételezte, hogy az összes számjegy titokkal van borítva. Esténként, amikor a Nyolcas és a Kilences meglátogatták, megpróbálták megfejteni a kastély titkát, és még azt is feltételezték, hogy a kastélyon kívül létezik élet.
Így folyt volna az életük, ha az Öreg Erdei Bácsi a nagytakarítás során nem talál rá egy titkos ajtóra. Ez a kastély pincéjében volt. Hosszú gondolkodás nélkül meghívta az összes számjegyet, hogy együtt nyissák ki ezt az ajtót, amely egy retesszel volt bezárva.
Mindenki ugrálva leszaladt a pincébe. Könnyedén, csak egy könnyű érintésre az ajtó reteszje elcsúszott, és a nyikorgó ajtó lassan kinyílt.
Az összes barát-számjegy nagyon meglepődött: a helyiség sarkok, mennyezet és padló nélküli volt. Bútorokból sem volt semmi, még egy szálka vagy porszemcse sem. Abszolút SEMMI!
Ez a Nulla!
Felkiáltottak az összes számjegyek egyszerre.
Hirtelen megjelent egy igazi kerek, pocakos Nullácska. A számjegyek közül senki sem tudott róla, és fogalma sem volt. Ráadásul senki nem látta és még azt sem tudta, hogy néz ki. De mindenki azonnal érezte, hogy ő az – a Nulla.
Az Egyes az látottaktól majdnem elájult, de a Nulla gyorsan és ügyesen alátámasztotta neki a kerek vállát.
Ez a Tíz!
Mondták mindenki kórusban.
A Kettes félt, hogy lemarad, és gyorsan a Nulla mellett helyezkedett el.
Ez pedig a Száztizenkettő!
Kiáltották a számjegyek.
Az elégedett Hármas valsírozva, a pocakos Nyolcasnak esett, és táncolni kezdtek.
Ójjj, Harmincnyolc! Nyolcvanhárom!
Kiabáltak az elégedett és nagyon meglepett számjegyek. Az Ötös nem bírta ki, és ő is csatlakozni akart. Az összes számjegy körülállt a Nullát, táncolt és olyan csodálatos kombinációkat alkotott, amelyeket korábban nem ismertek.
Az Öreg Erdei Bácsi előhúzott egy régi jegyzetfüzetet, és gyorsan feljegyzett valamit.
A szórakozás folytatódott, senkinek nem volt kedve visszamenni a szobájába. A kastély titka megoldódott, mindenki megértette a maga rendeltetését. Minden számjegy és az ősi Öreg végre értelmet talált az életben.
A kastély lakói elhagyták a falakat, kiömlöttek a kastélyból, legördültek a sziklák között, és számolgatták mindazt, ami az útjukba esett: fákat és bokrokat, virágokat és madarakat.
Ezzel az elfoglaltsággal rájuk szakadt az éj, és akkor elkezdték számolgatni az égbolt csillagait. Hogy könnyebb legyen, az Öreg Erdei Bácsi megtanította őket összeadni és szorozni. Így sokkal gyorsabb és könnyebb volt a számolás.
Reggel a számjegyek egy leírhatatlan szépséget láttak: keleten pirult a hajnal, felkelt a nap.
A számjegyek egymás mellett álltak, és megértették, hogy nem fognak többé kis szobáikban élni, ideje megismerni a Világot.
Bárhová mentek a számjegyek, mindig az Öreg Erdei Bácsi kísérte őket. Bizalmat adott nekik, összeadás és kivonás, osztás és szorzás szolgáltatásait ajánlotta.
Így a számjegyek az emberek közé költöztek, és az élet a Földön sokkal egyszerűbbé vált. Új tárgyak jelentek meg, amelyek különféle számításokat használtak: autók és vonatok, űrrakéták, rádió és televízió, telefonok és számítógépek.
Az összes számjegy mindmáig az emberiség között él. És senki sem emlékszik arra a messze-messze szigetre, ahol az a régi-régi, óriási kastély áll. Sőt, még áll-e egyáltalán?
Valószínűleg már régen összeomlik, és a sziget járhatatlan lett, beerdősödött. Az élet a Földön pedig forr és buzog, a haladás előrehalad, az Öreg Erdei Bácsinak és olyan különböző, de nagyon hasznos Számjegyekből álló vidám társaságának köszönhetően.
