Az egyik legnaposabb és legmelegebb nyári napon egyedül sétáltam a város utcáin. Miért egyedül? Nos, azért, mert az összes barátom elutazott: egyik a nyaralóba, másik a táborba, harmadik pedig tudja hova, szóval.
Kóboroltam az udvarok és utcák között, majd egy régi parkba tévedtem. Néhány éve elhagyták ezt a parkot, és most már benőtt. A padok, a lámpaoszlopok és a járólapok sűrű borostyánnal voltak benőve. A fű pedig térdig ért. A fák ágai szorosan összefonódtak egymással, és egyáltalán nem engedték át a napsugarakat a keskeny ösvényekre.
Furcsa hely. És miért nem jártam itt korábban?
Gondolkodtam, és egy lépést tettem a park mélyebb részébe.
Egy kicsit tovább haladva, egy kis padot vettem észre, amelyen egy kopott, sovány és öreg macska aludt édes álmát. Nem tudom, miért tettem ezt, de halkan, lábujjhegyen odasompolyogtam az alvó macskához, és hirtelen felkiáltottam – VAU!
A szegény lény felugró, felborította a szőrét, és vad üvöltéssel menekült.
Nevetésben feloldódtam. Olyan sokáig nevettem, újra és újra felidézve ezt a pillanatot, hogy még a hasam is fájt. Miután jól kinevetttem magam, leültem arra a helyre, ahol néhány perccel korábban a macska aludt, és fejét hátravetítve felfelé kezdtem nézni.
Köhögés.
Halkan köhögést hallottam, és megfordítottam a fejemet.
Fiatalember, nem tudnál helyet adni egy öreg vándornak?
Megnézve az üres padot, amelyen csak én ültem, és rengeteg szabad hely volt, akaratlanul is így válaszoltam:
Nem, nem adok helyet.
Ó, milyen neveletlen! Mit tanítanak manapság a tanárok a gyerekeknek!
Nyöszörgött az öreg, mellettem állva.
Matematikát, magyart, irodalmat, biológiát és más tantárgyakat!
Kiáltottam, magam sem tudva, miért.
Nos igen, nos igen… manapság tudományokat tanítanak, de az etikett szabályait, a jóságot és az egyszerű udvariasságot nem tanítják meg nektek?
Kérdezte az öreg.
Tanítják, de engem nem érdekel!
Akkor, ha jó vagy, miért üldöztél el egy öreg macskát? Ha udvarias vagy, miért nem adtál helyet egy öreg vándornak?
A macskát azért üldöztem el, mert akartam, és neked azért nem adtam helyet, mert rengeteg szabad hely van, és nem látom az értelmet, hogy felálljak.
Nos igen… pontosan.
Ezekkel a szavakkal az öreg megnyalta a kezét, végighúzta szürke haján, és elsimította azt, majd halkan, teljesen hangtalanul odalépett a padhoz és leült.
Teljesen lezárult a szám az überraschástól.
Bácsi, miért nyaltad meg az előbb a kezed?
Alig hallhatóan kérdeztem.
Sajnos az emberi alakban is megmaradnak a macskás szokások.
Milyen macskás szokások?
Hát én macska vagyok!
Ez nem lehet igaz! Ilyen nem történik! Hazudsz!
Kiáltottam, és azonnal felugrottam a padról.
Minden lehetséges és minden megtörténik. Csak annyit kell tenni, hogy hallgass a tanáraidra. Nos, én tanár vagyok, aki szeretne tanítani neked a szorgalmas hangot, a jó modort és a helyes viselkedést.
Mondta a vándor, és ugyanabban a pillanatban a szeme zöld tüzekkel villant fel! Ezek voltak az igazi macskaszemek!
Nem vagy te tanár…
Morogottam.
Ez az öreg ember megdöbbentett. Megijedtem, mert nem hittem a csodákban, és ez igazi csoda volt.
Tudod-e, kik azok a tanárok, és hogyan jöttek létre?
Nem…
Bizonytalan hangon mondtam.
Ülj le mellettem, most elmondok neked egy történetet.
Leültem mellé, és hallgatni kezdtem.
Réges-régen, amikor az emberek még nem is tudták, kik azok a tanárok, egy kis kosárban, amelyet szénából fontak, egy kiscica született. A kiscica okos volt.
Mindenütt járkált és különféle információkkal táplálkozott. Ezt a kiscicát sok család magához vette. Különösen azok, akiknek kicsi gyerekeik voltak.
Néha, amikor a gyerekek sírtak és nem tudtak sokáig elaludni, a kiscica, majd később a macska, odalépett hozzájuk, és különféle történeteket kezdett dorombolni a múltról és a jövőről, a végtelenről és az örökkévalóságról.
Különböző családoknál sok új információt szerzett és új ismereteket kapott.
Egyszer, miután egy asztrológus családjánál élt, egy tejárusné családjához került, akinek hat éves kislányja volt.
És egyszer, amikor már mindenki aludt, de a kicsi nem tudott elaludni, és pislogás nélkül a sötét ablakon keresztül nézett, a csillagokat és az óriási holdat vizsgálta, a macska odalépett hozzá, és el akarta mondani, hogy milyen éjszakai fényforrások égnek az égen. El akarta mondani, hogyan keletkezett maga a világ, de nem tudta ezt megtenni, mert hát ő macska, és a macskák nem beszélnek!
Akkor, feldühödve, kiszaladt az utcára, az út közepén leült, és magát kezdte szidni azért, hogy nem tud semmiben segíteni. Pedig ő annyit tud!
A telihold megvilágította sötét szőrét halványan, és eltűnt a felhők mögött, és ebben a pillanatban történt meg a csoda!
A kis állat emberré változott.
Megijedve a változásától, a macska egy sarokba szorult két nagy kő között, és néhány percig ott maradt. Aztán, miután átgondolt mindent, és megértette, mi történt, kijött, és a ház felé indult.
Kopogtatva az öreg, kissé görbe ajtón, választ várt. Az ajtót egy könnyezó nő nyitotta meg. Nagyon sápadt volt, és gyakorlatilag erőtlen.
Tudom, mi történt veletek, és szeretnék segíteni! Nos, főzzetek ezt meg, és adjátok meg a gyereknek minden nap. Meggyógyul, higgy nekem. Ezekkel a szavakkal elment.
Mondta az ember-macska, és egy fürt füvet nyújtott a nőnek.
Ezután az eset után a macska gyakran emberré változott, hogy segítsen azoknak, akik szükségletei voltak. Tanította a fiatalokat, hogy több okos és tapasztalt ember legyen, akik segíthetnek másoknak. A tanítványok felnőttek, és maguk is kezdtek másokat tanítani. Így ment év után év, és század után század. Sok különböző tanár váltotta fel egymást, sok fiatal tanítvány lett idős bölcs.
Így alakult ki, hogy a felnőttek tanítják a fiatalokat, hogy azok helyettük vegyék át a szerepet, amikor eljön az ő idejük.
Minden megváltozott. Az emberek, a tudomány, a világ megváltozott, de csak a macska maradt változatlan. Továbbra is tanulmányozta a különféle tudományokat, megfigyelve másokat, majd leckéket adott kis gyerekeknek és középkorú embereknek emberi alakban.
Így egy kis lény, egy szem a nagy világban, amely egy gyereknek akart segíteni, mindenkin segített.
Mi történt azóta a macskával?
Félbeszakítva az öreget, kérdeztem.
Milyen türelmetlen vagy!
Mondta az öreg vándor könnyű szemrehányással.
Hol van most?
Folytattam a kérdezgetést.
Várj még egy kicsit, és mindent megtudasz.
Jó, bocsánat, nem fogok többet így tenni.
Mondtam szégyenlősen.
Nos, jó! Szóval… hol is hagytam abba…
Sok évszázadon keresztül kóborolt a macska a világban. Sok embert tanított, és sok tanítványa lett, akik később tanárokká váltak mások számára.
De miért élt olyan sokáig?
Nem bírva ki egy újabb rejtélyt, kérdeztem, és azonnal megharapottam az ajkamat.
Jó, erre a kérdésre válaszolok. Az a helyzet, hogy a macskáknak sok életük van, ezért él olyan sokáig.
Ááá, na persze! Most értem! Várj, de miért "él"? Még nem halt meg?
Kóborolt és kóborolt, de nem talált olyan embert, aki méltó lenne arra, hogy átvegyen minden tudását, és olyan legyen, mint ő. A legokosabb vándor - öreg, aki szívesen megosztaná tudását másokkal.
Nem figyelve arra, amit kérdeztem, az öreg folytatta a történet mesélését.
Az idő múlt, az évek kezdtek hatni, és így a fiatal és vidám macskából egy öreg és kopott macska lett. A fiatal és szép fiúból egy öreg és nyomorult öregember lett.
Egy generáció váltotta fel a másikat, majd a harmadik, most a macska nagyon öreg. Szinte nem jár. Teljesen meggyengült, de továbbra is figyeli a világ, az emberek és a technológia különféle fejlődését. Továbbra is gondoskodik a gyerekekről, és nem hagyja abba hinni, hogy minden gyerek hálás lesz azért, hogy tanulhat és tudós lehet.
Ezekkel a szavakkal az öregke rám kacsintott, és szó szerint a szememben emberből azzá az öreg, kopott macskává változott, akit akkor olyan nagyon megijedtem. Nem is tudtam magamhoz térni, amikor a macska nyoma már el is tűnt. Megpróbáltam megtalálni. Szaladgáltam a parkban, bekukkantottam a cserjékbe, végignéztem a tisztást, de nem találtam meg.
Köszönöm… a történetet… most már sokat értek.
Halkan mondtam, és hazafelé indultam.
Azóta sok év telt el, de még mindig emlékszem erre a macskára, és néha, amikor egy macska sétál az utcán, akaratlanul is megpróbálom meglátni, vajon nem az a kopott macska-e, nem az a kis öreg-e.
De sajnos csak közönséges macskák mennek el, bár ki tudja, lehet, hogy egyáltalán nem közönségesek, hanem ugyanolyan tanárok vagy professzor macskák.
Nagyon hálás vagyok ennek a történetnek. Teljesen megváltozott az életem, és most csodálatos az életetem!
Legyetek hálásak a tanároknak, mert ők olyan tudást adnak nekünk, amely olyan szükséges ebben a világban!!
